Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Grendel Lajos - Hűtlenek

— Nem. Hülyeség volt nemet mondani, de én sem tudok mindig hazudni. Akkor pláne nem, ha ilyen nagykutyák akarnak jótékonykodni velem. Anyám is iszik, mint szegény Mari apja. A mi utcánkban, otthon, majdnem mindenki iszik. Anyám vizezi a bort, de újabban a fröccstől is hamar berúg. Nem csoda, hiszen literszámra issza. Eleinte legalább napközben megtartóztatta magát, a városban nem tudták, hogy iszik, a rokonok sem, ők főleg azért nem, mert amióta apámat elvitték, nem járnak hozzánk. Sokáig azt hitték az anyámról, hogy rendes asszony. Pedig hát az. Még akkor is, ha iszik, még akkor is, ha intézetbe adott. Nem haragszom rá, jobb nekem itt, mint otthon. Csak nem beszélek róla, félek, hogy azt hinnék, elment az eszem. Az igazgató viszont tudja, hogy az anyám züllött, ő mindent tud. Azt is, hogy anyámat kirúgták minden tisztességes munkahelyről. Amikor eljöttem, takarítónő volt a magyar iskolában, azóta onnan is. Ritkán ír nekem levelet, de legalább tudom, hogy él. Siránkozik, jajgat, hogy mennyire hiányzom neki, hogy mennyire boldogtalan. Meg hogy mi lesz velem, ha itt az intézetben leérettségizem. Na, mi lesz? Semmi. Főiskolára nem fognak felvenni, az apám börtönben halt meg. Hálátlan volt az állammal, elárulta az államot. Zavarosak az anyám levelei, hiába is olvasom át újra meg újra őket, csak a sötétség nő bennem. Néha már azt kívánom, ne is írjon több levelet. Megszid, mert én hallgatok. De hát miről írjak? Szeretnék mindent elfelejteni, ezért aztán megesik, hogy egy-egy levele felbontatlanul hever a fiókomban hetekig. Szeretnék egyszer reggel tiszta fejjel ébredni, úgy, mint régen, még otthon. Mintha csak akkor születnék meg. S minden reggel újra tiszta fejjel ébredni, elfelejteni, hogy mi volt tegnap, meg mi volt tegnapelőtt, hogy volt tegnap és tegnapelőtt. Nem emlékezni semmire, az anyámra sem. Csinálni valamit, aminek értelme van, de be lehet fejezni egy nap alatt, és este örülni lehet neki. Fél ötkor visszamegyek a temetőbe. Sanyi ugyanazon a helyen ül, ahol délben otthagytam. Jonathan Adler sírköve irányába fordulva, mintha egész idő alatt, amíg várt rám, egy pillanatra se vette volna le a szemét a sírkőbe vésett aranybetűkről. Szerencsétlen flótás. A nyakát meg a homlokát megfogta egy kicsit a nap. Ha a nevelője volnék, bármit megparancsolhatnék neki. Egyél füvet! ö pedig négykézlábra ereszkedne s legelne. Ettől a gondolattól én is szomorú leszek egy kicsit. 405