Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Kovács Magda - Lujza utca három

megmondtam a nagyságos asszonynak, hogy nálam nincs hely. Miért nem szállásolta el magát ő? — Csak átmeneti időről van szó — nyugtattam meg vaktában —, a nagyságos asszonyéknál festenek. Csodáltam szárnyalásomat. Most már órák hosszat tudtam volna a nagyságos asszonyéknál uralkodó helyzetről beszélni. De nem kellett. Lujza megadta magát. Ennek ellenére furcsán viselkedett. Hevesen a sarokba dobta magát egy poros Szűz Mária-szobor elé. — Istenem — sikoltotta, s aszott karját a feje fölé lökte. — Istenem, hát miért engeded, mondd, te egyetlen, hatalmas Úristen! Vagy pusztítanál el, minek nekem ilyen élet! Erre a fordulatra nem számítottam. Nem várt, nehéz akadályt sejtettem a háttérben. Résen álltam, felkészülve mindenre. — Minek ebből tragédiát csinálni — léptem melléje. Valóban kíváncsi voltam, hogy miután mindent tisztáztunk, miért hisztériázik. — De mit szól majd Margit! — siránkozott, mintha én lennék a hatalmas, mindentudó Isten. — Margitot nem ismerem — védekeztem durcásan, és egy pillanatra átvillant bennem annak a lehetősége, hogy most megőrülhetnék. Fejembe akkora nyilallással tért vissza a fájdalom, hogy belerázkódtam. S a lázam újra felszökött. Ki az a Margit? — kiabáltam magamban. Miféle Margitok és nagyságos asszonyok szellemei üldöznek? Nagyon nagy kedvem lett volna hisztériázni, de borzasztó fejfájásom ellenére is fel tudtam fogni, hogy az a vesztemet jelentené. Nyugalmat parancsoltam magamra, és kissé elnyújtva, mert fájt a beszéd, megszólaltam. — A nagyságos asszony néhány nap múlva eljön, beszél Margittal. Igen, említette, hogy Margit problémát jelent majd, de azt üzeni, hogy Lujza néni emiatt ne nyugtalankodjon. Eljön, s akkor minden rendben lesz. Csodálatos módon hittem abban, amit mondtam. Szinte láttam, ahogy a nagyságos asszony megáll fent a lépcsőknél, ahol az előbb annyit tétováztam, felemeli a kezét, kövérkés, gyűrűktől szikrázó kezét, s Margit elcsendesedik, mint Krisztus kézmozdulatától a viharos tó. — Álljon fel, hallja! — szóltam rá, s odamentem, hogy felhúzzam. Nehéz volt, mint a zsák, és gyerekesen makacs. Vissza-vissza akarta dobni magát a szobor elé. A hóna alatt tartva megpróbáltam kituszkolni a fényre. 346