Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Kovács Magda - Lujza utca három

— Ne nyúljon hozzám, maga... Maguk mind egyformák! El fogja lopni az ezüstneműmet! Szégyellje magát, felfeszíti majd a szekrényemet! Borzasztó! Az embert a saját házában, ha meggondolom... — Én nem lopok! Legyintett, és kurtán felkacagott. — Akkor mért küldte a nagyságos asszony? — Élesen nézett. Majd kibújt a bőréből, úgy élvezte a saját zsenialitását. — De Margit nem engedi meg, hogy itt lakjon. Annie Vršovskát is elvitettük a csendőrökkel. — És nevetni kezdett. Gonosz kis sikolyokkal, hajladozva nevetett, majd ráborult egy asztalra, homloka kopogva verte az asztal lapját. Ilyen nevetést még nem hallottam. — Nohát... hah... hjah... — Alig bírt felegyenesedni, kezét az oldalához szorítva még rázkódott egy kicsit, hangtalanul és furcsa, fájdalmas grimasszal. Vért köpött a lábam elé. Csak nagy üggyel-bajjal tudott előhúzni egy gyűrött zsebkendőt a melléből, abba folytatta a köpködést. A világosság felé tartva minden egyes köpetet megvizsgált. Elégedetten bólogatott, mint aki jót olvas le egy grafikonról. — Annie... hát azt látnia kellett volna. Semmit sem vett észre az egészből. Részeg volt, az én báli ruhámban feküdt cipőstül az ágyban. Egy üveggel hadonászott, énekelt. Mindig hozott magával üveget és férfiakat. Akkor nem jött vele senki. Jaj, hát az szép volt, a letartóztatás. Itt a küszöbön még hányt egyet utoljára. Mindig nagy disznó volt. Mondtam is neki az előtte való napon: Annie, maga disznó, adja vissza a ruhámat, mert feljelentem. De megveretett a férfival, akit hozott. A saját házamban! És ha meggondolom, hogy a báli ruhámat nem szolgáltatta vissza a rendőrség! — sértődötten kalimpált nyomorék lábával. — Minden, de minden hiába volt — s elnézett valahová messzire. Sokáig hallgattunk. Már nem éreztem megváltásnak a pincét. Elhatároztam, hogy mégis visszakönyörgöm magam az ismerősömhöz, aki aznap reggel kidobott. Felvettem a táskámat, hogy elmenjek; de ekkor a fejünk fölött a lépcsőn egy pöttömnyi alak bukkant fel. Zihált, sípolt, mintha nagy verekedésből menekült volna. És valóban meg volt tépázva. Kendője a vállára csúszva, fésűjéből kiszabadult haj tincsei úgy lobogtak, mint egy szabad vers sorai. — Margit! — sikoltott fel Lujza, és hangjából éreztem, hogy ismét visszaköltözött belé a félelem. — Én semmiről sem tehetek! A nagyságos asszony küldte! — s rám mutatott. 347