Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Egri Viktor - Piri

vendégünk volt Rotterdamból. Három napon át utaztattam keresztülkasul az országon. Az a hollandus Sugár igazgatóval hátul ült a kocsimban. Piri mellém került, ő tolmácsolta a vendég angol beszédét. Amennyire megfigyelhettem, a holland nem győzte dicsérni hegyi világunk szépségeit. Zsolnán egy órára megálltunk, hogy a Rémyben megebédeljünk. Én az autónál maradtam, hogy megtisztítsam a poros ablakokat, de a hollandus visszafordult. Legyek az ebédvendége, tolmácsolta Piri... Az útján valahol láthatta, hogy a gépkocsivezető egy asztalnál eszik az utasaival. Talán mutatni akarta, mennyire megfelel az ő nézeteinek ez a demokratikus életstílus. Csak azért említem Hartog úr szívélyességét — így hívták a hollandust —, mert annak köszönhettem, hogy az étkezéseknél szemben ülhettem Pirivel... Eddig csak azt tudtam róla, hogy ő fordítja és írja a külföldi leveleket. Bizalmi állás volt. Mindjárt az utunk elején feltűnt nekem, hogy jobb karjának csuklójára számok vannak tetoválva. Mikor Hartog úr az ebédnél sűrűn felhajtott kupicák hatására egy fél órára elbóbiskolt, és Pirinek nem volt dolga a tolmácsolással, megkérdeztem tőle, hogy Auschwitzban jelölték-e meg így a nácik. Akkor csak bólintott, és elnézett. Aligha esett jól neki, hogy a múltra emlékeztettem. Később aztán elmondta, hogy negyvennégy tavaszán hogyan hurcolták el a szüleivel Magyarországról — akkor ott laktak —, és hogyan került a háború után egyedül haza. De a táborban töltött hónapokról, az életben maradása körülményeiről sose sikerült szóra bírnom. Túl sok szörnyűséget élhetett át, titkai is lehettek, nem akarta őket megosztani velem akkor sem, amikor már bizalmas viszonyba kerültünk. Az augusztusi nap roppant fényességében fürdő tó acélszürke csillogással tárulkozott a felhőtlen ég felé, a fürdőzők lármáját a vendéglőt övező fák és bokrok megszűrték. Kevesen ültek már az asztaloknál, az enyhülő melegben ízlett a savanykás vinkó, s jó volt hallgatni a kitárulkozó Bodnárt, úgy éreztem, mintha nem is velem, hanem a szívével beszélgetne. — Ott az úton, az egyik pihenőnkön — sose fogom elfelejteni — Piri rátette kezét a tenyeremre. Neki talán játék volt az egész, mulattatta, hogy sovány gyerekkeze elfért a markomban. Szerencsére abban a percben nem kellett fognom a volánt, különben belefordítottam volna a kocsit az árokba, vagy az utat szegélyező korlátnak viszem, olyan remegés fogott el. — Akkor kezdődött, akkor szerettem belé. Este a fejemet tudtam 33