Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Kovács Magda - Jaku nem hazudott

Olyan zavart voltam és tanácstalan, hogy cigányul szóltam hozzá. Erre visszaszólt cigányul. Azt mondta, hogy ő a cigány Tündér Ilona, itt szálldosott az éjszaka, leröppent a rózsabokorra pihenni, de megcsúszott a lába, lezuhant, és zuhanás közben a tövisek összekaszabolták a szárnyát. Hiába sürgette a pirkadat, nem tudott visszaszállni. Kért, hogy segítsek rajta. Nem bánod meg, mondta, ha meggyógyulok, meghálálom, módomban van. Lenyúltam érte, felemeltem. A szárnya valóban rongyos volt, mint amikor a jégeső összeszaggatja a gyenge káposztalevelet. Elvezettem az árnyékba, szamócát szedtem neki, de nevetve kiütötte a kezemből. — Öntsünk inkább ürgét! Végigjártuk a domb oldalát, olyan öntözködést rendeztünk, mint húsvétkor. Ezzel telt el a napunk, és nem sikoltozott, nem félt, csak nevetett. Este tüzet raktam, hívni se kellett, odaült mellém. Aztán végigdőlt a meleg földön, és mesélni kezdett mindenféléről, amiről más ember soha nem hallott. Azelőtt a csillagok beszéltek így hozzám. Másnap is mellettem maradt, harmadnap is. Hogyha elkóborolt egy tehén, csak füttyentett, s az előcsörtetett a bozótból, odajött hozzá, megnyalta a kezét. Szép, szelíd szemükkel a barmok szinte szerelmet vallottak neki. Jómagam is itt tartottam már, de az utolsó pillanatban mindig eszembe jutott, hogy milyen csúf vagyok, és inkább hallgattam. Amikor elrongyolódott a szoknyája, ledobta, és kért, hogy én is dobjam le a rongyaimat. Először szégyenkeztem a csúfságom miatt, de amikor láttam, hogy nem fél tőlem, megszoktam. Úgy éltünk, mint a paradicsomban. A hetedik napon így szólt hozzám: — El kell mennem, meggyógyult a szárnyam. — El — sóhajtottam, és felpiszkáltam a tüzet, hogy az arcába világítson. Szomorú volt, szomorúbb, mint én. — De akkor soha többet nem jövök vissza — mondta. — Tudom — csikorgattam a fogaimat —, tudom. — Itt maradhatnék, ha akarnád. — Ugyan mit akarhatnék én, csúf cigány? — És bizony isten, már sírni kezdtem. Közbevágott: — Úgy szól a varázslat, hogy ha földi ember felesége leszek, soha többé nem hagyhatom el a földet, és földi ember módjára kell élnem. — De akkor meg kell halnod. 338