Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Kovács Magda - Jaku nem hazudott

Körben az állványokon felharsant a kőművesek nevetése. — Beszélj a feleségedről, Jaku! — kiabáltak le hozzá a többiek. Kívülről ismerték már a történetet, de szerették mindig újra hallani. Elfelejtették a forróságot, a száraz ebédek fanyar ízét, s a csúnya kis emberke átlényegülése lassan rájuk is átragadt, amikor az állványon kuporogva kigyulladt benne a csodálatos emlék, és beszélni kezdett: „Későn jött az én szerelmem. Már benne jártam a korban, a hajam is ritkulni kezdett, de még nem találtam asszonyt, aki hajlandó lett volna velem élni. A lányok belém rugdostak, ha a szoknyájuk alá kaptam, az asszonyok leköpdöstek. Addig-addig, míg kiutáltak maguk közül. Elmentem az erdőn túlra teheneket őrizni. Soha többet nem jöttem be a faluba, csak hajnalban, hogy kitereljem a csordát, estefelé meg visszafordultam a falu végéről. Gondoltam, minek abajgatnám a tisztességes emberek életét ilyen csúf ábrázattal, mint az enyém. Nem mondom, jó dolgom volt. Egész nap az eget néztem, a madarakat hallgattam, babot főztem kondérban, vagy elmentem ürgét önteni. Csak este szenvedtem a nagy csillagos ég alatt a még nagyobb egyedülléttől. Úgy kitárult a lelkem, mintha nem is lettem volna csúf cigány, hanem valami szép úri virág. Egyre jpbban éreztem, hogy asszony kellene, aki hozzám bújva érezteti velem, hogy ember vagyok, nem mihaszna, véletlen teremtménye a földnek. Egy nap, ahogy épp ezen gondolkodom, egyszerre madársírást hallok. De olyan panaszosan sírt, hogy azt hittem, vadmacska fojtogatja. Elindultam nagy sietve a hang irányába. Messze kerültem a helyemtől, amikor a hang elhallgatott. Ott álltam egy szép, nyíló vadrózsabokor előtt, vakargattam a fejemet, gondoltam, ennek már vége, és sajnáltam szegény párát, amikor megint felsírt a hang, de most már a lábam előtt. Lehajoltam, széthajtogattam az ágakat, és a magas fűben egy gyönyörű nőt találtam. De olyan szép volt, hogy megijedtem, és el akartam szaladni. Nem volt nagyobb egy tízéves gyereknél, de formás volt, hófehér bőrű, és szárnyai voltak. Aranypettyes kék szárnyai. A szeme fényét mintha a csillagoktól lopta volna. A szája pirosabb volt az érett meggynél, és amikor kinyitotta, azt hittem, havazni fog, olyan fehérek és olyan aprók voltak a fogai, mint a hópelyhek. Ha beszélt, akkor is mindig azt hittem, hogy hópelyhek keringőznek a szájában. Nem volt más rajta, csak egy rövid kék szoknyácska meg valami piros virágszirom aranyszálakkal a talpára kötve. Apró mellét eltakarta zuhogó fekete haja. 337