Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Kovács Magda - Én, a csillagbognár

ÉN, A CSILLAGBOGNÁR Rosszul aludtam az éjjel, pedig ahány tücsök csak van, mind ott hegedült az ablakom alatt. Lelkesen húzták a derék tücsöklegények, énekeltek a tücsökleányok, de hiába, az éjszakai zenevilág legjelesebbje, a békazenekar, pótolhatatlannak bizonyult. A kiváló együttes ugyanis néhány napos külföldi turnéra látogatott, a szomszéd falu jelentősebb mocsaraiba, ott voltam, amikor útnak indult, együtt integettem a tóparti nádszálakkal utána nagy vidáman, amíg csak el nem tűnt a messzeségben. Akkor még nem gondoltam, hogy ennyire hiányoznak majd a kedves kis békák. Amint így töprengek és sóhajtozok nagy álmatlanságomban, egyszer csak finom kopogtatásra lettem figyelmes. Először azt hittem, hogy valamelyik virágfejű manócska kocogtat ablakomon egy kis beszélgetésre a csillagpor hasznosságát illetően, nagyon megörültem hát. Ezek a kis manók oly széleskörűen műveltek, amilyenre az emberek egyszerűen képtelenek. Rengeteget tanultam tőlük, majd legközelebb el is mesélem, hogy mi az a sok minden, de most másról van szó. — Alta-balta — suttogtam, ami manóul annyit jelent, hogy tessék belépni. Izgatottan vártam. Már fel is ültem, a hátam mögé párnát dugtam, hogy minél kényelmesebben essék a beszélgetés. De akkor olyan történt, amin nagyon elcsodálkoztam. Az történt, hogy nem történt semmi. — Ejnye-bejnye — mondtam, ami emberül annyit jelent, hogy juj, de mérges vagyok, juj, mindjárt megeszek valakit. Mert mi tagadás, ezek a bolondos kis manók már nagyon sok borsot törtek az orrom alá. — Na megállj, manócska — gondoltam —, most az egyszer elkaplak, és úgy kiporolom csöppnyi nadrágodat, akármelyik vagy is, hogy olyan porzást még a csillagok sem láttak. Óvatosan kiléptem az ágyból, nesztelenül az ablakhoz osontam, aztán zsupsz, egyetlen mozdulattal kitártam. És akkor nem akartam hinni saját terjedelmes méreteket öltő fülemnek, újra hallottam a ko323