Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Kovács Magda - Én, a csillagbognár

pogtatást. Kipp-kopp, csengett-bongott valami. De hol és mi? Kínzott a kíváncsiság. Ez nem kopogtatás, ingattam a fejemet, inkább olyan, mintha egy újfajta ütőhangszert próbálgatna valaki a közelben. Egész mélyen, hogy a nagy lábujjamnak is csak a körmével érintettem a padlót, kihajoltam az ablakon. Ki is estem. De mivel sokak szerint alig van valami a fejemben, így, akárcsak egy keljfeljancsi, még a levegőben megfordultam, és a talpamra estem. Szemben a körtefánkkal. És amit ott láttam, annál nagyobb látvány még soha senki szeme elé nem tárult. A csodálkozástól a szám is becsukódott egy pillanatra. Normális körülmények között ugyanis nyitva szoktam tartani. A körtefa alatt édesapám ült, és a Göncölszekeret tartotta a térdén. Igen! A valóságos csillagszekeret! — Édesapám! — kiáltottam. — Pszt! — intett felém édesapám, ami egyrészt azt jelentette, hogy csendben legyek, másrészt pedig azt, hogy menjek oda hozzá. De csak a második kérését tudtam maradéktalanul teljesíteni. Mert én annyira szeretek beszélni, hogy akkor is beszélek, amikor senki sem kérdez. így az első kívánsága a legmesszebbmenően teljesítetlen maradt. — Mit, hol, hogyan, mikor és miért? — fészkelődtem mellette, erősen veszélyeztetve a Göncölszekér épségét. — Vigyázz, mert ha lelököd, szétgurulnak a csillagok, és a csillagok nagyon gyorsan gurulnak, utol nem éred őket, s olyan messzire, ahová még eddig ember nem jutott el. Az pedig nagyon nagy baj lenne, ha egyszer a Göncölszekér összetörne. — Miért? — Mert abban a pillanatban a többi csillag is elgurulna, s az éjszakák ismét sötétek lennének. Nézd — mutatott fel az égre —, látod, mennyire figyelnek a csillagok? Meg remegnek, nehogy zavarjanak a munkámban. Ülj hát szépen te is. A csillagok valóban mozdulatlanok voltak, tágra nyílt szemmel néztek le ránk. Megilletődötten elhallgattam hát én is, de csak egy pillanatra. — Édesapám — kiáltottam rémülten —, a Göncölszekér csak hat csillagból áll. — Persze hogy hatból, mert a hetediket itt tartom a tenyeremben. És valóban, nyitott tenyerén, melyet elém nyújtott, ott ragyogott a hetedik csillag. — Nem lesz ebből baj? — suttogtam. 324