Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Bereck József - Valahol a második emeleten

A hangja el-elakadt, látszott rajta, hogy sokat ivott. — Még szerencse, hogy ez az úriember pártfogásába vett — mondta a zenészre mosolyogva. — No jöjjön, töltsön nekünk abból a nektárból! Mire vár? És legyen szíves, csukja be az ajtót! Ilyenkor nem tudok halkan beszélni. A zenész teljesítette kérését. Tóth Mari azonnal az ital után nyúlt, és poharát a zenészéhez koccintotta. — Gyere te is, Tomi, ha már egész este elkerültél! — mondta kissé fájdalmasan. — Igyunk egy utolsót erre a világi találkozásra! Felállt, ünnepélyes csöndben koccintottak, ittak, majd visszaült az ágy szélére. — Könyörgöm, legalább azt mondd, hogy foglaljak helyet! — mondta Tóth Mari az asztalra támaszkodva. — Foglalj helyet! — mutatott a székekre és a másik ágyra. — Fáradt vagyok. Azt hiszem, legjobb lesz, ha lefekszem — szólalt meg a zenész. — Mikor mész vissza, Tomi? — Reggel. — Akkor már nem találkozunk. Délig szoktam aludni. — Ne menjen még, Akantisz úr! — kérlelte az asszony. — Jöjjön, igyon velem még egy pohárral! — Ha maga akarja, asszonyom, nem tudok nemet mondani! — bókolt nevetve a zenész. — Maga nem tud nemet mondani, Akantisz, de ismerek egy embert, aki... — Mi a fenének iszol annyit! — mondta az asszonynak, s hangjába akaratlanul is ingerültség vegyült. — S egyáltalán, mit akarsz? — Hogy mit akarok? Hallja, Akantisz úr? Azt kérdezi, hogy mit akarok... Egyértelműen fölnevetett. — Igen, mit akarsz? Tóth Mari ültében kihúzta magát, kezét csípőre tette, és kacéran oldalra hajtotta a fejét: — A Tóth Mari valamikor nem kellett neked. Ki akarom próbálni, hogy Ritmeierné kell-e. No, mit szólsz hozzá? Nem szólt hozzá semmit. Akantisz hangosan nevetett. — No, én megyek — mondta aztán. — Kezét csókolom, asszonyom! Jó éjszakát! Nagyon örülök, hogy megismertem. 309