Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Egri Viktor - A kézcsók

a végső összeomlás, amelyből nincs feltámadás... Az üzenetei... az élete példája? Vajon lesz-e valaki, akit halála felráz, a szavától emberré válik? Vége! Könyörtelenül elvégeztetett, s még annyi vigasza sincs, hogy agyongyötört teste beregi földben pihenhet meg. Még a sírja is jeltelen marad, mint sírja minden kivégzettnek, akire rásütik a hazaárulás bélyegét. Odalépett az ajtóhoz, és szélesre tárta. A lelkésszel együtt a fegyőr is belépett a zárkába. Csaknem a mogorvaságig hallgatag volt az öreg, de a rab érezte, hogy tettetett a mogorvasága, és szándékkal fordít hátat, hogy leveleit észrevétlenül a lelkész kezébe nyomhassa. Már csak néhány szóra futotta a kurta időből. Arra, hogy megkérhesse a papot: temessék otthoni földbe, ha egyszer kitisztul az ég, s a nép magára eszmél. Kint ekkor már felsorakozott az elvezető osztag. Az egyik katona benyitott. A rab tekintete csodálkozva siklott végig komor arcán, feszes tartású, zömök termetén. Valahol mintha látta volna, alighanem útközben vagy a fegyház udvarán, ám úgy lehet, hogy összekuszálódó képzelete elragadja, régebben volt... egy réges-rég elmúlt, feledésbe merült boldog időben... talán az apja vagy egy rokona arca villan fel az emlékezetében húsz-huszonöt esztendő távolából... — Na, fiam, nekünk mennünk kell — mondta, és mielőtt kilépett volna a folyosóra, megölelte a lelkészt. Nem tudta még akkor, hogy utoljára látja, az udvarra nyíló ajtónál visszafordítják, nem engedik meg, hogy a vesztőhelyig kísérje. És akkor történt. A kiskatona ráhajolt a kezére, és sírva megcsókolta. Nem volt ideje elrántani a kezét, de nem is akarta. így kellett megtörténnie. Minden kételyére, el nem hangzott üzenetére feleletet kapott. Ezrek torkából hirtelen kitörő feleletet, hogy emelt fővel haladhasson el a katonák sorfala között, s mindenki előtt hallhatóan, töretlen hittel kiálthasson fel: — Én jó ügyért halok meg... A legény csókját, a könnyét érezte gúzsba kötött keze fején, amikor a hóhéř a nyakára hurkolta a kötelet. És egy utolsó emlék villant elhomályosuló szeme előtt. A zajló Tiszán felborul a csónakjuk, és az örvény a mélybe ragadja, olyan mélységes mélybe, ahonnan — úgy hitte — nincs többé visszatérés. 28