Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Egri Viktor - A kézcsók

beszéde hódító, de kard edzette keze és karja is tiszteletet parancsol. Sohase volt büszke a hódításaira, a hatásra, amit puszta megjelenésével, kardvágásos férfias arcával, deresedő szőke hajával férfira és nőre egyaránt gyakorolt. Meggyötörték az utolsó hetek, a durva szavak piszka és silány, csaknem ehetetlen kosztja. Sok esztendővel ezelőtt egy regényben olvasta, hogy Spartacus rabsága idején kőkeményre szikkadt kenyere minden morzsáját megőrölte fogaival, hogy a szörnyű kőfejtés terhét kibírhassa, és idő előtt el ne pusztuljon, mint a forrón tűző nap alatt rakásra hulló, rabszíjra fűzött társai. Ezt tette ő is, ette ehetetlen ételét, hogy kínzói előtt egyenes derékkal állhasson, s ne csupán hite igazával, eszményei fennkölt tisztaságával, de testben is töretlenül nézhessen szembe velük. Torz állatfejeket hordó emberi szörnyek ülték körül asztalát. Egy rebbent mozdulattal szabadulni próbál a látomástól. Zakatoló agya miért hozza elébe ilyen visszataszító csúfsággal a vészbíróság tagjait? Miért gyötrődik utolsó perceiben ezzel az embersalakkal, hiszen egy pillanatig sem nőhettek fölébe: csak a megalkuvót, a félelmében megalázkodót gyűrhették maguk alá. Verejték csorgott végig a hátán, és megremegett. Tudta, mindvégig ott lappangott a tudata mélyén, rejtve és elfedve, hogy ettől nem menekül. A félelemtől és kétségtől, hogy itt a vég, és hiába üzen, hiába mond próféciákat, hogy valami életadó, fogható valóság maradjon utána... hogy önként vállalt halálával másoknak megváltást hozhat. Nem próféta ő, csak egy magányos borzongó lélek, aki sokat tévedett és tévelygett, s végül azzal a keserű hittel indul a bitófa alá, hogy ez a zord és erőszakos halál nem felemelő és nem fenséges, mert minden bevégzettség nélkül, oly elháríthatatlanul és végzetesen következik be, mint egy sziklát görgető, fákat tövestül kitépő elemi csapás. Mi adjon most vigaszt, eleven biztatást, hogy egy életen át nem munkálkodott hiába? Kik veszik át örökét, az eszményeit, a gondolatait, a féltését és gondjait? Éveken, évtizedeken át egyetlen küzdelmében, az ellenállás egyetlen pillanatában sem ingott meg a hite, a válságos órákban csak nőttönnőtt, hogy ne lankadjon, példát mutasson, előretörjön. S most szívét jéggé dermeszti a felismerés, hogy ebből a rettentő mocsárból, amely őt is elnyeli, nincs menekvés, nincs felemelkedés. Vajon a vérben álló, temetkező országban akad-e még ember, akad-e»még fiatal, aki szívében tiszta, mételytől érintetlen maradt? Nem, ez a végső pusztulás, ez 27