Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Kövesdi János - A nyitott sír

gott hangon mondta ezt apám (ami nála a harag jele volt), s nem is Bercire, hanem Irénre pillantott közben. — Tudod, hogy anyátok nagybeteg volt akkor, meg hát Gyuszika, a kisebbik fiad is nem akkor született-e éppen? Boriskát sajnáltam, igazán kijutott szegénykének... Morogtam, igaz, de nem küldtük el az öreget. Ahol hatnak van mit enni, ott a hetedik sem halhat éhen. Ma is helyeslem, hogy sorkosztra fogták, ha már oly alacsonyra ereszkedett az ég a szerencsétlennek a feje fölött. Elment a felesége, magára maradt. Apám mély lélegzetet vett, azután folytatta tovább: — A temetésre még eljöttek a gyerekei, de attól fogva senki se látta itt egyiküket se. Se a fiai, se a lánya nem vették magukhoz az öreget, persze nem hiszem, hogy ment volna valamelyikükhöz is Lala bácsi. Meg idegen faluba! Dehogy ment volna! Persze nemigen hívta egyik gyereke sem, se a két fia, se a büszke lánya. Büdös volt nekik az öreg. Mindig is szégyellték a foglalkozását. Sírásó! Mintha az nem volna mesterség. Mintha nem kéne eltemetni a halottainkat. A sírásóra éppúgy szükség van, mint a boltosra, a borbélyra vagy a pékre. Sőt! Nélküle... De hát ti ezt még nem érthetitek, még csak befelé mentek az életbe, még nem éreztétek a bőrötökön a halál érintését... — Mindenkinek megvan a maga baja, én például nem fogadtam el az öreget, mert mihez kezdtem volna vele, az anyósom nem segít, nyakamon a három gyerek — mentegetőzött Irén. Apa maga elé nézett egy ideig, a semmibe, majd csendesen azt mondta: — Ha valamikor a pásztort meg aratáskor a gépészt sorkoszton tarthatta a falu, akkor a sírásóját ugyan miért ne tarthatta volna. Ment itt minden szépen, amíg nem volt itt annyi idegen. Már a falu felét se ismerem. Fukarok az emberek mostanában meg önzőek. Valamikor egy karéj zsíros kenyéren ketten is arattak egész nap. Megfelezték. Ma — legyintett — villa, autó, hétvégi ház, tengerpart kell mindenkinek. Minél jobban él az ember, annál törtetőbb. Ezt senki sem akarja látni, pedig nagy bajt hozhat az emberre, ha csak magával törődik, ha csak magát látja. A Lala bácsi pereputtya is csak magára gondol, mintha a két öreg elsüllyedt volna, amikor a kölykeiket kivakarták a piszokból. Fullajtár Lajos zsellér fia volt. ö maga sírásó lett meg napszámos. De mind a három pulyáját iskolába adta, a nagyobbik fia vízvezeték-szerelő, a kisebbik géplakatos, a lánya kocsmáros, jól keresnek, új házban laknak mind, az apjukat meg ismerni sem akarják. Amikor a lányához 260