Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Kövesdi János - A nyitott sír

A NYITOTT SÍR Ha jövök, mindig egy megállóval előbb szállok le a buszról, hogy útba ejthessem a temetőt. Megállok anyám sírjánál, némán váltok vele néhány szót, mert tudom, hogy míg távol vagyok, aggódva csak rám gondol, folyton csak engem vár. Megigazítom a fejfán a koszorút, kitépdesem a gyomot a virágok közül, megnyesegetem a fejéhez ültetett két kis platánfát. Most is ezt tettem. Amikor elbúcsúztam anyámtól, s utazótáskám után nyúltam, hogy elinduljak be a faluba, észrevettem, hogy a temető egyik sarkában új sírt ásnak. Biztosan meghalt valaki. Sokan halnak meg mostanában idehaza. Főleg, persze, öregek. Lassanként elmegy az első világháborús nemzedék. Vajon ki halhatott meg? Az autóbuszban senki sem említette, hogy meghalt volna valaki a faluban. Pedig máskor mindig azzal kezdik: „Hallottad, hogy meghalt... ez vagy az?" Nem, felelem. És akkor elmondják, milyen betegségben halt meg az illető, melyik kórházban kezelték, hány ezerrel „kenték meg" hozzátartozói az orvosokat, a kórházi személyzet gondatlansága miatt pusztult-e el a szerencsétlen, vagy mert már olyan öreg volt... Az utóbbi években sűrűn emlegetik az elhalálozásoknál a személyzet gondatlanságát. Most, mondom, semmit sem említett senki. Talán még nem szereztek tudomást az esetről. Megkérdezem Fullajtár bácsitól, az öreg sírásótól, biztosan ő ássa az új sírt. Elindultam az új sírhely felé. Egyenlő, de igen hosszú időközönként villant meg a felszínen egy-egy lapátnyi sárgás agyag. Csakugyan az öreg Fullajtár volt az. Úgy kötésig érhetett már neki a gödör. Meggörbedt háttal feszült neki a földnek, és többször is rá kellett taposnia az ásóra, hogy behatoljon a szikkadt, kemény agyagba. Háttal állt felém, igencsak ingott kezében az ásónyél. Bizony, régóta elkelt volna már a falunak egy fiatal, erős sírásó, de senki se pályázott erre a mesterségre. — Jó napot, Fullajtár bácsi — köszöntem rá. 255