Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Egri Viktor - A máglya

„Segítsen, doktor! Megfullad!" — Ügy volt, ahogy elképzeltem... Hörgött, fulladozott... Megint hívtam a mentőket. Már útban vannak, kaptam a választ. Injekciót kell adnom az őrjöngő, sikoltozó asszonynak, döntöttem el, és ahogy készítem a fecskendőt, jajgatva térdre omlik, összecsuklik előttem. „O is meghal... miattam!... Jaj, istenem!" — Az arcához kapott, körmével véresre tépte, ketten is alig bírtuk lefogni. Közben jajveszékelt, hörgött, és átkozta magát, hogy elárulta a gyerekét... hagyta, hogy megégjen! — Hát megmondta?... Kikiáltotta? — néztem döbbenten Vernárra. Az orvos csodálkozva emelte rám tekintetét: — Maga tudta? — Tudtam. Vernár a fejét ingatta, és tehetetlenül széttárta a kezét: — Micsoda szörnyűség!... Azt hittem, hogy agyrém. Hogy ilyet csak beteg agy találhatott ki. És szégyelltem, nagyon szégyelltem magam, hogy én ilyen szörnyűséget addig el se tudtam hinni. Hogy ostoba propagandának tartottam. Gyötörte most a visszajáró emlék, ahogy rajtam is tüzes ostorként végigvert, és ökölbe rándította a kezemet, amikor Violától hallottam. — Mi történt azután? — faggattam az orvost. — Hihetetlen!... Oszkár, a férje, odalépett hozzá, és amit én a gyógyszereimmel, az injekciókkal nem tudtam elérni, ő néhány szóval elérte... „Hát ezért... te szegény!... Hiszen én tudtam, régóta tudtam!" — ismételte tízszer is, és csak simogatta az asszonyt, odavonta magához, mint egy nyűgös beteget, és hagyta, hogy sírjon, csitította, babusgatta, míg a mentők eljöttek a gyerekért. — Megmentették? — Szerencsésen átesett a műtéten. Három hét múlva magam vittem haza az apjával. Tilla sírva ölelte keblére. Ez már más sírás volt, mint akkor éjszaka... Aztán mosolygott, rám nevetett, csak nagyon halkan, szégyenlősen. És akkor tudtam, hogy túlesett a válságon. Hallgattunk, és a csend oly jólesett, mintha fagyos hideg után meleg napsütés ért volna. — Hát elítélheti őt valaki? — tette fel Vernár a kérdést, de olyan halkan, mintha csak önmagához intézte volna. — Szörnyű világ volt... Még visszagondolni is szörnyű erre. 19