Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Egri Viktor - A kézcsók

A KÉZCSÓK Amikor éjfél után a cella ajtajában megcsikordult a zár, megszakította a levélírást, és a fegyőr mögött belépő lelkészre pillantott. Reggeli sétáján hallott valamit a próbálkozásairól, de nem merte hinni, hogy az utolsó vigasz jogán a közelébe engedik. így hát mégis kicsikarta az engedélyt; derék ember lehet, hogy ezt a papnak is terhes feladatot önként a vállára vette. Felállt, és megszorította a nevét elfogódottan elrebegő látogatója átfagyott kezét. A kinti jeges szél pirosra csípte a lelkész gondterhelt, sovány arcát; fújtatva és köhécselve lélegzett, mintha nagyon sietett volna, hogy egyetlen percet se mulasszon el a neki szánt időből. Hellyel kínálta zárkája priccsén. — Megengedi, tiszteletes uram, hogy befejezzem leveleimet? A lelkész beleegyezően bólintott, majd halkan s nagyon tétován, kétségtől gyötörtén megszólalt: — Engem úgy informáltak, hogy ön még nem ismeri sorsát. De hogy levélírás közben találom, ez mindent megmagyaráz... Tehát tudja? — Tudom. A penész rágta, salétrom fehérítette falak nyirka megborzongatta a papot. Tehetetlen, vad harag fogta el, hogy a rabnak ebben az embertelen, kopár odúban kell eltöltenie az utolsó éjszakáját. Először került így a képeiről jól ismert, legendás hírű, kardvágásos arcú, szép, őszes hajú férfi közelébe, és valami megnevezhetetlen, terhes fájdalom emésztette, hogy túlnő az ő erején s papi tudásán a vigasznyújtás feladata. Néma megrendüléssel nézte a levele fölé hajlót. Az utolsó szóig igaz lesz, amit öreg barátjától, a fegyház orvosától hallott, hogy elfogatása után a Számonkérő Szék pribékjei kegyetlenül megkínozták. Arcán, az orra nyergén, felrepedt ajka felett még ott vannak a nyomok, s hogy lelkén még nagyobb sebeket üthettek, azt szemének mély árkai, homlokának sötét redői árulják el. A doktor kenőcsökkel kezelte, gyógyszerek20