Új mindenes gyűjtemény 10. 1993 – Társadalomtudományi értekezések
Szabó Károly: A magyar-csehszlovák lakosságcsere története dióhéjban
A MAGYAR—CSEHSZLOVÁK LAKOSSÁGCSERE 97 BEVEZETŐ GONDOLATOK SZABÓ KÁROLY ÍRÁSA ELÉ Szabó Károly bemutatása rendhagyó. Annak ellenére, hogy neve bizonyára ismeretlenül cseng a fiatal olvasók előtt, ezrek ismerték őt jól azok közül, akik negyven évvel ezelőtt részesei voltak a szlovák—magyar lakosságcserének. Szabó Károly 1917. január elsején született Pozsonyban. Alapiskoláit már a kisebbségi sorsban kezdi, de a Komenský Egyetem joghallgatójaként éli át a visszacsatolás időszakát Dunaszerdahelyen. A pozsonyi magyar értelmiség szétszóródásával párhuzamosan jogi tanulmányait Szegeden fejezi be. A háború kitörése után nemsokára világossá válik számára a „magyar tragédia" és annak jövőbeni következményei is. Tudatosan választva tér vissza a Felvidékre. Érsekújvárott helyezkedik el vármegyei közigazgatási gyakornokként. Itt éli át a háború befejezését és a potsdami konferenciát, a szlovákiai magyarság sorsának megpecsételődését. 1946-tól 1947-ig a Pozsonyi Magyar Meghatalmazott Hivatal tisztviselője, majd a lakosságcsere megindulásakor a Magyar Áttelepítési Kormánybizottság kirendeltsége helyettes vezetőjeként, 1947. szeptember 1-től pedig meghatalmazott helyettesként a kitelepítés irányítására kap megbízatást. Mennyiségileg nézve is hatalmas munkát végez, nem számítva bele ebbe azt, hogy szinte minden kitelepítendő sorsával személyesen ismerkedik, foglalkozik, s azt sem, mennyire szívügyének tekintette honfitársai mostoha sorsát. Végig kiveszi részét a lakosságcsere-egyezmény bonyolult jogi formáinak, módozatainak kialakításából. Ebben a munkában együttműködik az egykori Felvidék legjelesebb jogászaiból összetevődő munkabizottsággal. Nekik köszönhető tulajdonképpen az, hogy a „vert" helyzetben a „győztes" Csehszlovákiával szemben tárgyalópartnerként kiálló Magyarországnak sikerült a lakosságcsere-egyezményben — mentve a menthetőt — egy, az adott korszakban optimálisnak nevezhető egyezmény kivívása. Ez bizonyos mértékig hozzájárult a háború utáni Csehszlovákiában elszabadult nacionalista-soviniszta érzelmeknek — melyek jelentős mértékben a politikai hatalomban is teret kaptak — kordában tartásához, visszaszorításához. A lakosságcsere befejeztével Szabó Károly is Magyarországra telepedett a szlovákiai magyar értelmiség túlnyomó többségével együtt. Visszavonulva a közéleti, politikai tevékenységtől, tervosztályvezetőként dolgozik egy falemezgyárban, majd a Faipari Kutató főosztályának vezetője lesz. 1975-ben a műszaki tudományok kandidátusa lesz, majd rá egy évre címzetes egyetemi tanárrá nevezik ki. Az áttelepült felvidéki értelmiségiek összejövetelein rendszeresen próbálta barátait (Jócsik Lajost, Szalatnai Rezsőt stb.) rávenni a lakosságcsere történetének megírására. Ám ők többnyire a körülményekre való hivatkozással „nem tartották időszerűnek" a gondolatot. Tény, hogy főleg az ötvenes években a politikai rendőrség minden esetben közbelépett, ha az áttelepültek egymás közt bármilyen közösségi tevékenységet kezdeményeztek. Végül a munka java része, az utókor számára történt jeladás magára Szabó Károlyra maradt, aki mint többször elmondta, önmagát sem íróembernek, sem történésznek nem tartja. Ő az viszont, aki szinte lépésről lépésre ismerte az események alakulását, és ő rendelkezett a legtöbb dokumentummal, hisz maga mentette át Magyarországra a Meghatalmazott Hivatal iratanyagát. Ezen tényezőknek köszönhetően készült el a lakosságcsere máig leghitelesebb története 56 ív terjedelemben — mostanáig kiadásra várva — a szlovákiai magyarság sorsának páratlanul értékes dokumentumaként. A munka végeztével párhuzamosan Szabó Károly állandó éber figyelemmel kísérte a témával kapcsolatos történeti
