Új mindenes gyűjtemény 10. 1993 – Társadalomtudományi értekezések
Molnár Imre: Kényszermagyarok, a csehországba került magyarok II. világháború utáni történetének fejezetei
KÉNYSZERMAGYAROK 77 PROLÓGUS A csehországi magyarok történetét, jelenlegi helyzetét oly sokáig övezte a hallgatás, hogy félő, mire megtörik köröttük a csend, már nem lesz kiről beszélnünk. „Ha most eszünkbe ötlik, hogy nálunk a különféle hírközlő szervek, de még a központi lapok is — örvendetes módon — szinte naponta foglalkoznak a változatos kezdeményekkel, amelyek nemzetiségeink kultúrájának és identitástudatának az elmélyítését szolgálják, meg azzal is, hogy mi mi mindent teszünk az Új-Zélandban vagy Venezuelában, vagy a világ más zugába szakadt honfitársainkért, bizony csak fájdalmas együttérzéssel gondolhatunk a Nyugat-Csehországban kallódó magyarokra. Persze, sajnos, csupán gondolhatunk rájuk, tenni értük nincs módunk; ők az elfeledett magyarok" — írja róluk az ügyükben „jégtörő gondolatokat" megfogalmazó Dobossy László. 1 Elgondolkodtató, honnét bennünk az álszemérem, mely épp saját legközelebbi és legsúlyosabb tragédiáinkról késztet bennünket a hallgatásra. Talán ösztönös az ember félelme, amikor fél szembenézni saját múltjának sötét árnyaival. Fáj bevallani azt, amit legszívesebben meg nem történtté változtatna az emlékezés. Fél és joggal fél attól, hogy az árnyak visszatérhetnek. Valóban visszatérhetnek? S mikor valószínűbb visszatértük? Akkor, ha igyekszünk elfeledni, meg nem történtté hazudni őket, vagy ha emlékezünk rájuk? A II. világháború után a csehországi magyarok történetét vizsgálva úgy tűnik számunkra, mintha a rabszolgaság ezer éve elhessentett árnya lett volna visszatérőben. Dr. Ravasz Károly a Pozsonyi Magyar Meghatalmazott Hivatal munkatársaként beadvánnyal hívta fel a magyar kormány figyelmét 1946 végén, hogy kötelessége a Hágai Nemzetközi Bírósághoz fordulni, mivel a csehszlovák illetékes szerveknek a szlovákiai magyarokkal szembeni magatartása szemben áll a nemzetközi rabszolgaellenes konvenció szabályzatba formált alapelveivel. 2 A nemzet ügye az emlékezés. A történelemtudományé a tényfeltárás. Az ügyben, hogy nem emlékeztünk meg róluk, „az elfeledett magyarokról", saját lelkiismeretünkkel kell számot vetnünk. (Itt tiszteletünket kell tenni a szlovákiai magyar írók és publicisták kivételei előtt: Dobos László, Egri Viktor, Mács József, Duba Gyula, Gál Sándor, Szigeti László, Kokes János, Somogyi Mátyás és a történetíró Janics Kálmán és Juraj Zvara előtt, valamint a Magyarországon élő történészek és írók olyan kivételei előtt, mint Dobossy László, Balogh Sándor, Albert Gábor, Arató Endre, Hajdó D. Dénes, Fényi Tibor előtt, akik a körülmények ellenére is megtették a tőlük telhetőt, akik legalább munkáikkal szították az emlékezés parazsát. Az, hogy a csehszlovákiai magyarok történetével kapcsolatos tények mégis ismeretlenek maradtak előttünk, az persze a történetírás és történelemtudomány felett gyámkodó politika nagy hiányosságát jelenti. E terhet könnyítendő szándékkal született meg ez az írás, s mögötte az örökül kapott igyekezet, „hogy egymással szólva nevezzük nevükön bajainkat a közös múlttal szembenézve".
