Új mindenes gyűjtemény 10. 1993 – Társadalomtudományi értekezések

G. Kovács László: Magyarok Szlovákiában (1939-1945)

64 G. KOVÁCS LÁSZLÓ kon és egyetemeken tanuló magyar diákok érdekvédelmét szolgáló Magyar Akadémikusok Keresztény Köre, mely már az első Csehszlovák Köztársaság idején is figyelemre méltó tevékenységet fejtett ki, s említésre méltó a katolikus diákságot tömörítő Prohászka-kör munkássága is. A magyar tanulóifjúság szociális támogatását szolgálta a Mensa Academica Egyesület, melynek saját napközi otthona volt, s a szegényebbeket tandíjsegélyben részesítette. A pályaválasztással összefüggésben meg kell említenünk, hogy a sajtóban megjelent cikkek — s általában a szlovákiai magyar közművelődés illetékesei — arra ösztönözték az ifjúságot, hogy lehetőleg kereskedelmi vagy iparosi pályát válasszon. Ezt a gyakorlatias szempontot a magyar kisebbség érdekei indokolták. Ami a magyar iskolák számarányát, jellegét illeti, mindenekelőtt azt kell leszögeznünk, hogy az iskolaügy azon területek közé tartozott, ahol a legtöbb keserves következménnyel járt a reciprocitás elvének érvényesítése. E helyen nincs módunk kitérni a magyarországi szlovákok iskolaügyi helyzetének tárgyalására, azt azonban el kell mondanunk, hogy az korántsem volt ideális. Ez persze negatívan tükröződik vissza a szlovákiai magyarság életében: iskoláinak száma nem volt kielégítő, azok működési feltételei pedig kedvezőtlenek, sok esetben kifejezetten rosszak voltak. A törvényes előírások értelmében harminc iskoláskorú gyermek már elegendő volt egy új iskola megnyitásához, s a Magyar Párt képviselői mindent meg is tettek, hogy éljenek e törvény adta lehetőséggel, kérelmeik azonban — indokoltságuk ellenére is — számos alkalommal konok elutasításra találtak. A meglévő iskolák tanszerek, segédeszközök, tankönyvek hiányával küszködtek, nem volt elegendő tanterem, hiányoztak a napközi otthonok, a gyerekeknek gyakran rosszul fűtött félhomályos, sivár helyiségekben kellett tanulniuk. A magyar iskolák hiánya sok esetben arra kényszerítette a szülőket, hogy a közelebb eső szlovák iskolába írassák gyermeküket; a pedagógushiány okozta aránytalanságot már említettük. Mindez gyakorlatilag lehetetlenné tette vagy legalábbis roppantul megnehezítette az eredményes pedagógiai munkát. A mintegy hatvanöt-hetvenezer főt számláló szlovákiai magyarság harmincöt népiskolával, két polgári iskolával, egy gimnáziummal, egy kereskedelmi akadémiával, egy kétéves kereskedelmi iskolával, egy tanítóképzővel és néhány iparostanonc-osztállyal rendelkezett. A leánygimnáziumot felszámolták, s helyette csupán egy magyar tagozatot engedélyeztek az egyik szlovák gimnáziumban. Működött ezenkívül a „női foglalkozások szakiskolája", azaz a háztartási iskola, három osztállyal. A magyarság anyagi ereje három diákotthon fenntartására volt elegendő, kettő a fiúkat, egy pedig a lányokat fogadta be: mindhárom Pozsonyban volt. Valamennyi felsőbb fokú magyar iskola a fővárosban összpontosult, s itt, illetve a város közvetlen közelében volt a népiskolák jelentős része is. Említést érdemelnek a népfőiskolák létrehozására irányuló törekvések is. Környei Eleknek, a Magyar Hírlap 1942. március 22-i számában írt cikkéből tudjuk, hogy a népfőiskoláknak a vidéken élő magyarság művelődését, szellemi felemelkedését kellett volna szolgálniuk, s ezeket elsősorban a zoboralji magyarok érdekében szorgalmazták, mivel vidéken itt élt a legnépesebb magyar etnikum. A népfőiskoláknak ki kellett volna művelniük „az ősi erényeket, tehetségeket és a faji öntudatot". Elsősorban a tizenhat—huszonnégy éves ifjak művelődését akarták e formában szolgálni, s igyekeztek olyan tantervet kidolgozni, mely széles körű és korszerű ismereteket nyújtott volna a hallgatóknak. A tantárgyak között szerepelt a vallástan, a magyar nyelv és az irodalom, a szlovák nyelv, a mezőgazdasági ismeretek oktatása, a történelem, a honismeret, néprajz, állami élet, az