Új mindenes gyűjtemény 10. 1993 – Társadalomtudományi értekezések

G. Kovács László: Magyarok Szlovákiában (1939-1945)

32 G. KOVÁCS LÁSZLÓ kormánynak le kell mondania a szudétanémet területekről, és három hónapon belül rendeznie kell a Magyarország és Lengyelország területi követeléseivel kapcsolatos kérdéseket. A müncheni döntést követően gyorsan peregtek az események: A politikai destabilizációt, a központi hatalom rohamos meggyengülését gátlástalanul kihasználó Hlinka Szlovák Néppártja kategorikus követeléseivel és agresszív fellépésével elérte, hogy a müncheni egyezmény után hat nappal kihirdessék Szlovákia autonómiáját. Mind Szlovákiában, mind Csehországban a szélsőjobboldal exponensei, a fasisztoid irányzatok képviselői lettek a politikai élet hangadói és irányítói. A fejlődés kifejezetten antidemokratikus irányt vett, s egyre szaporodtak a fasizálódás külső jegyei. A kommunista pártot mindkét országrészben betiltották, a burzsoázia politikai pártjai pedig a Nemzeti Egység Pártjában tömörültek, amely a cseh burzsoázia ultrakonzervatív, a fasizmussal már hosszabb ideje szimpatizáló és Németországgal szemben kapituláns magatartást tanúsító csoportjainak befolyása alatt állt. Szlovákiában lényegében Hlinka Szlovák Néppártja kezébe került a hatalom. Az 1938. december 18-án megtartott választásokon már csak e párt jelöltjeire lehetett szavazni — mely elérte, hogy a politikai életben egyeduralkodóvá váljék. Szlovákia politikai légkörét ebben az időszakban a sovinizmussá fokozódó cseh- és magyarellenes nacionalizmus határozta meg, amelyet mesterségesen is élesztgettek, s már ekkor ijesztő méreteket öltött az antiszemita uszítás, a pogromhangulat szítása. A Szlovák Néppárt képviselői, tagságának túlnyomó része s a szlovák lakosság jelentős hányada korántsem érték be az autonómiával, végső céljuk az önálló szlovák állam megteremtése volt. A párt hierarchiájának csúcsán álló politikusok — Jozef Tiso, František Duranský, Alexander Mach, Vojtech Tuka — egyértelműen Németország felé orientálódtak, a hitleri Harmadik Birodalomtól várták reményeik teljesülését. Hitlernél kerestek védelmet Magyarország területi követeléseivel szemben is, miközben szünet nélkül hangsúlyozták a magyar irredentizmus és revizionizmus fenyegető veszélyét, amely pusztulást hoz a szlovák népre. Magyarország a szlovákok egyik legveszedelmesebb ellenségévé lépett elő, melynél legfeljebb csak a zsidóság és a bolsevizmus lehet veszedelmesebb. A magyarellenes hangulatkeltésre kiváltképp alkalmasak voltak az 1938. november 2-i első bécsi döntést követő hónapok, amikor Szlovákiának szembe kellett néznie, s meg kellett békülnie azzal, hogy Németország és Olaszország külügyminiszterének határozata alapján le kellett mondania 10 390 négyzetkilométer területről, és elvesztette 854 517 lakosát, közöttük mintegy 270 000 szlovák nemzetiségűt. A hivatalos szlovák propaganda ettől kezdve — változó intenzitással —jószerivel a háború utolsó esztendejéig, mondhatni szünet nélkül hangsúlyozta a „rabságba került testvérek" és „az elrabolt területek" felszabadításának szükségességét, a magyar uralom alá került szlovákok sanyarú, keserves sorsát és szenvedéseit. (A magyarországi szlovákság sorsa a későbbiekben jelentősen befolyásolta a szlovákiai magyarok helyzetét is.) Mindezek ellenére 1938 végén, 1939 elején nem a magyar kérdés dominált a szlovák politikában, s mellesleg a Szlovák Néppárt képviselőinek elméleti esélyük sem volt a bécsi döntés revíziójára. Ám annál hamarabb lehetőségük nyílt az általuk hőn óhajtott szlovák állam létrehozására. 1938 végén Hitler elhatározta, hogy a megcsonkított és rendkívül meggyengített Csehszlovákiát végérvényesen felszámolja. Szlovákia vezető politikusai, akik már az autonómia kihirdetése óta minden erejükkel a fasiszta, totalitárius rend kiépítésén fáradoztak, siettek biztosítani a német vezetőket odaadásukról, hűségükről, megbízhatóságukról — legkivált pedig a szlovák állam megalakításának szükségességéről. Itt kell megjegyeznünk, hogy Hlinka