Új mindenes gyűjtemény 9. 1990 – Társadalomtudományi értekezések

Czagány Zsuzsa: De modis musicae (A magyarországi zeneelméleti irodalom legkorábbi töredékes emléke)

14 CZAGÁNY ZSUZSA elmélete) címet viselő középkori zeneelméleti kompendium általában a muzsika „föltalálóinak" (inventores musicae) fölsorolásával kezdődik. Ezek részben bibliai alakok (Jubal, Dávid), részint ókori és kora középkori tudós szaktekintélyek, mint Püthagorasz, Platón, Boethius, Cassiodorus, Szt. Gergely, Isidorus, Augustinus, de föllelhetők közöttük a közelmúlt zeneelméletének nagyjai is, mint Arezzói Guido, Johannes de Muris, Johannes Affligemensis és Johannes Hollandrinus. A tekintélyek fölsorakoztatása többnyire csupán formális, kötelességszerű térdhajtás a tudomány apostolai előtt, olykor azonban éppenséggel „pragmatikus" célt is szolgál. Sok ismeretlen becsvágyó szerző Guido vagy Boethius állítólagos kijelentéseinek köntösébe öltöztetve kívánt elméleteinek, megállapításainak nagyobb hitelt biztosítani, jócskán megnehezítve ezzel az utókor felderítő munkálatait, ráhárítva a feladatot, hogy füllentéseit leleplezze. A következő népszerű, számos XV. századi traktátusban

1

5 megjelenő vers frappánsan foglalja össze a jeles „föltalálok" érdemeit: „Pitagoras reperit, transfert Bohetius ipse. Investigator Guido fűit ipse tonorum. Jubal epilogům modulaminis ipse registrat. Subtiliter normás fertur posuisse Johannes. Ordinat ac supplet Gregorius Ambrosiusque."

1

6 A kompendiumok ezután a muzsika lényegét, célját, értelmét az emberi lélekre gyakorolt hatását és a „musica" szó etimológiai eredetét fejtegetik, majd rátérnek a tulajdonképpeni zenei anyag tárgyalására. A zene sokszoros, gyakran több szempontból történő fölosztását (musica theoricapractica-poetica, musica vocalis-instrumentalis, musica usualis-regulata, musica choralis-figurata) követi a hangrendszer hármas klasszifikáció j a (musica chromatica, enharmonica et dyatonica), a hangok megnevezése („litterae," illetve „claves") és zenei értelmezése („voces"), a három hangkészleti csoport („hexachordum") ismertetése („hexachordum durum, molie et naturale"), a köztük megvalósítható átmenetek szabályai („mutatio" és „conjunctae"), a hangközelmélet („módis, formis, seu intervallis musicae") és végül a nyolc zsoltártónus rendszere („tonarius"). Nevelési céljaiknak megfelelően a középkori kompendiumok számos segédábrát, táblázatot és tanverset közölnek, amelyek egyszerűsített formában sűrítik össze a megtanulandó anyag alaptételeit. A lőcsei töredék feltehetőleg egy ilyen zenei kompendium csaknem teljes fejezete. Tárgya a hangközelmélet, a „cantus planus" — az egyszólamú gregorián ének egyik kulcsszakasza. Tartalmában és fölépítésében megegyezik a korabeli hasonló típusú traktátusokkal. 13 intervallumot sorol föl, s ezeket jól bevált szokás szerint „használatos" („modi usitati") és „kevésbé használatos" („modi inusitati") hangközökre osztja föl. Ez a klasszifikációs rendszer évszázados hagyományra tekint vissza, amelyet egyértelműen az énekesi-előadói gyakorlat hívott életre. A gregorián kezdeti időszakában a zeneelmélet a három „legszebb" és „legtisztábban zengő" intervallum, a kvart, kvint és oktáv mellett csak azokkal a hangközökkel foglalkozott, amelyek a mindennapos énekesi praxisban előfordultak. Ezek terjedelme — ambitusa — ritkán lépte túl a nagy szextet, ezért a későbbi irodalom is elsősorban ezeket részesíti előnyben, s csak a fejezet végén elékezik meg a többi, kevésbé népszerű modusról. A lőcsei traktátus tíz „modus usitatus"-a: unisonus — prím semitonium — félhang tonus — egészhang semiditonus — kis terc