Új mindenes gyűjtemény 9. 1990 – Társadalomtudományi értekezések

Fehérváry Magda: Egy néphitelem (szemverés) emlékei a csicsói néphagyományban

SZEMVERÉS A CSICSÓI NÉPHÁGYOMÁNYBAN 101 12. Egyszer měg a Dini meséte, hogy mikor ment Bérítjire, aztán hát ottan a juhászház vót, aztán igen szíp csikója vót. Aztán ahogy legětette, hát a juhász, vagy nem tudom ki, hát měgígízte a csikókat. Aztán a juhásznok a felesíge meg fit, nos azt mondta, hogy majd ő segít rajta, de aszonta: — Měnjěn ě ára a! Az měg azt mondta, hogy belepisát az asszony a markábo, aztán megszöktette vele a lovakot, aztán jobban lettek. Hát ilyet tudok. De a Mészáros Kálmán azt mondta, ha az asszony azt nem csinájo vele, hát megdöglik a csikója. 13. Ha a malacot měgígíztík, azt is szenes vízzé szokták lemosdatni. Én is mégmosdattam — mondom — állatokot is, ha úgy tudtam, hogy olyan van [nálunk], aki olyan szúrós szemmé níz. Hogy annak ártott a szeme. 14. Nékünk égyszér vótak libáink, de úgy nem tudta az anyám se, hogy látta-e valaki, ném-é. Aztán hajtotta ki, hogy éhajtják a Téglaházhoz. Ami tó van ott a, hát ottan nem tudták éhajtani, hogy bele né ménjenek a tóba. Hát azt mondta az anyám, hogy hát odáig ésegíti hajtani, hogy ott mégitatják a tóba, aztán majd ésegíti még ott a Cigányörvény ahun van, hogy ott a két víz között ésegíti hajtani. Hát ott mikor anyám beleeresztette a libákot a vízbe, hát elűtek. A fejük vót csak kinn a vízbű. (Nevetve.) Hát anyám aztán csizmábo vót, hamar belegázút, aztán kiszedte a libákot és belerakta a kosárbo, mer odáig kosárbo vitte. Aztán éhozta haza, de olyan betegek vótak a libák. Ára is azt mondták mások, hogy měgígíztík. De hát, ugyi, hát az udvaron vótak, hát nem tudtuk, hogy látto-ě valaki, nem-ě. 15. Hát én ěgyszěr őriztem a kislibákot abba a rakodóba, ahun mondják, egy körtífa is vót ott nékünk, aztán a M. P., a M. K.-nok az apja odagyütt. Aszongya: — Milyen szíp libáid vannak! Jaj, de helěssek ezěk a libák! Má hány ez a liba? — csudálkozott, nízěgette. Nem ment el addig, ameddig ottan a bábasszony lakott a, akkorra az én libáim mind csupa vizek vótak. Hát mitű lěttek? Nincs ott víz sěmmi sě! Mitű lett aztán a víz? Beszaladtam, mondom, hogy mitű lett víz? Hát aztán azér nem döglött měg mind, de hamar bevittük üköt kosárbo, aztán szenes vizet csinátunk. — Nos, ki vót itt? — A M. P. Měgbabracsúta üköt. Těsznek a vízbe szenet, nos szótalanú kő — aszongyák (nevetve), hogy nem szabad beszínyi — magábo aki ezt rakja, úgy hogy mindénkire těsz. Ez ezé, ez ezé, amellik leűll, hát az ígízte měg. (Nevetve.) 16. Mikor hát azelőtt falun csinálták a korpás élesztőt, hát azt úgy szokták, [hogy] kivakarták a teknőt,