Új mindenes gyűjtemény 8. 1989 – Társadalomtudományi értekezések
Virt István: Halállal kapcsolatos szokások és hiedelmek Zoboralján
A VIRRASZTÁS SZOKÁSÁNAK TOVÁBB ÉLÉSE 31 a második éjszakán tartott virrasztás már a szűkebb rokonság, ismerősök, előénekesek jelenlétével zajlott, „ez mindig ünnepélyesebb volt mint az első". Napjainkban a körülmények és az életforma megváltozása következtében a virrasztás szokásai is sokat változtak. Azokban a falvakban, ahol a temető halottasházában kell ravatalozni, az idősebbek sokszor el sem mennek virrasztani a nagy távolság miatt. A virrasztás lényegesen rövidebb lett, általában este nyolc órától tízig tart, amíg az előénekesek eléneklik a szokásos énekeket, elmondják az imádságokat. Amikor ők távoznak, sokan velük együtt mennek haza, hiszen másnap hajnalban menni kell a buszhoz, ami viszi az embereket a munkába. Amikor a háznál virrasztanak, a jelenlevőket megkínálják borral, szalámis kenyérrel és boltban vásárolt süteménnyel. Az idősebbek véleménye szerint a virrasztás már nem az igazi, és a legrosszabbnak azt tartják, hogy a halott közeli rokonait egy-két óra múlva egyedül hagyják gyászukban. Több esetben találkozunk olyan elbeszéléssel, melyben a régi siratás szokását (főként a fiatalabbak) elutasítják, azt tartva szebbnek, amikor a rokonok csak csendben sírva simogatják a halottat. A fájdalom, a bánat nagy érzelmi kitöréseit elutasítják. (Ez az elutasító vélemény azonban mindig a halott hozzátartozóinak tágabb környezetéből származik, és nem biztos, hogy a gyászoló rokonoknak is jobb az, ha fájdalmukat magukba kell fojtaniok.) A régi siratok közül az ún. „tréfás siratókat" emlegetik leginkább a mai középső korosztály tagjai. Olyan siratások voltak ezek, amikor valaki fájdalmában olyan szövegeket mondott, amelyek a kívülállók szemében komikusnak tűntek. Olyan esetekkel is találkozhatunk, amikor a rossz családi viszonyok miatt az illető családtag elvesztése nem okozott különösebb fájdalmat, és ilyenkor sirattak úgy, hogy arra sokáig mosolyogva gondoltak vissza azok, akik hallották. Vicsápapátin emlékeztek egy esetre, amikor az egyik asszony tököt főzött vacsorára az urának, aki azonban hirtelen meghalt. A felesége így siratta: „Jaj, jaj, tököd a padkán, te meg a deszkán!" Az özvegyasszonyok siratójának a következő tréfás változatával nemcsak Zoboralján, hanem Nógrádban, Somogyban és Tiszavidéken is találkoztam. A magára maradt, rossz házban élő özvegyasszony így siratta a férjét: „Jaj, most már ki fogja bedugni a csöpögő lyukat!" A virrasztás napjainkban elvesztette azt a szerepét, hogy a közösség tagjai, a virrasztáson megjelent falubeliek enyhítsenek a gyászolók fájdalmán. A virrasztás ilyen szempontból már csak formális. A későbbiekben azonban majd megfigyelhetjük, hogy a torozás szokásának fennmaradása némileg csökkenti azt a veszteséget, amit a virrasztás szokásának formálissá válása okoz. A sírgödör Többnyire a virrasztást követő napon a sír ásására felkért személyek megásták a sírgödröt. A háború előtti években a sírásás a bakterok dolga volt, tevékenységükért évi fizetést kaptak. A bakteroknak a sírásást külön megfizették a halott hozzátartozói. Munka közben egy liter pálinkát vittek a sírásóknak, később pedig meghívták őket a halotti torba. Miután hivatalosan megszűnt a bakterok munkája a faluban, egy ideig még őket kérték fel a sírgödör kiásására. Az ötvenes évektől alakult ki az a gyakorlat, hogy néhány falubelit lehetett megkérni erre a munkára. Ezzel egy időben vált egyre gyakoribbá, hogy a halott hozzátartozói ásták ki a sírt. Ennek oka az volt, hogy a falubeli sírásók nagyon drágán (300—400 koronáért) dolgoztak. A sírgödör 2 méter hosszú volt, ugyanilyen mély és 1 méter széles. A leggyakoribb típusa az volt, amikor egyszerű gödröt ástak (1. ábra), más esetekben a kiásott gödör négy sarkába egy-egy gerendát ástak le, ezeket széltében egy erősebb fával összekötötték, majd a koporsó betétele után felülről bedeszkázták, hogy „ne zuhogjon a főd a koporsóra" (2. ábra). Végül arra is volt példa, hogy
