Új mindenes gyűjtemény 8. 1989 – Társadalomtudományi értekezések
Körkép - Sokolová Gabriela: Soudobé tendence vývoje národností v ČSSR
NEMZETI KISEBBSÉGEK CSEHSZLOVÁKIÁBAN 227 tartalmaz fejtegetéseket, főként szovjet szerzők művei alapján. Az általános jellemzés részét képezi néhány fogalommeghatározás is. így a négy csehszlovákiai nemzetiségé is: ezek „sajátos etnikai közösségek, amelyeket történelmileg meghatározott, átmeneti formációkként definiálhatunk, s amelyek eredeti nemzetüktől elkülönülten, más nemzetiségű környezetben élnek, eltérő gazdasági, társadalmi-politikai és kulturális struktúra keretében. (...)... megőrzik az eredeti nemzet nyelvét és kultúrájának számos elemét, de sajátos nemzetiségi (kisebbségi) kultúrát és etnikai közösségi tudatot (...) alakítanak ki" (12. old.). Kiemelném, hogy a szerzők szerint a nemzetiség kategóriája, jóllehet ez „lazább, kevésbé összeforrott közösség a nemzetnél", ugyanabba a típusba tartozik, mint a nemzeté, s ezért „lényegében ugyanúgy kell viszonyulni hozzá, mint a nemzethez" (uo.). A nemzetiségeink körében lezajló két legfontosabb folyamatnak (mivel a nemzetté válás, az elkülönülés, illetve az egységesülés kora lezárult) az integrációt (a nagy közösségeket érintő közeledést, a kulturális, társadalmi, életmódbeli, értékrendbeli hasonulást) és az azt kísérő asszimilációt (az egyéneket és kis csoportokat érintő etnikai tudatváltást, a hovatartozás megváltozását) tartja a kötet. Az elméleti fejezethez talán hozzáfűzhető itt annyi, hogy tömören érintenie kellett volna a nemzetiségek mai, eleven kapcsolatait is eredeti (anya-) nemzetükkel. Elsikkad ugyanis e közösségek államokat és nemzeteket összekötő szerepe és szüntelen tevékenysége, ha az őket érő hatásokat, az őket is magukban foglaló viszonyokat kizárólag a határokon belülre tekintve vizsgáljuk. Ellentmond ennek a módszernek a baráti, szövetséges országok közeledésének perspektivikus folyamata is. Hogyha — az idézett meghatározás szerint — csupán a nyelvre és a (hagyományos) kultúrának bizonyos elemeire redukáljuk az anyanemzetek és a hazai nemzetiségek összekötő szálait, akkor a valóságfeltárás teljességéről mondunk le, hiszen az államhatárok egyre kevésbé áthághatatlanok, különösen a modern közlekedési és hírközlési eszközök számára — s a nemzetiségek számára, amelyek (s ezt a kötet is hangsúlyozza) túlnyomórészt határ menti övezetekben élnek. A történelmi fejezet az 1918—1948-as időszak rövid összefoglalásának tekinthető; ismerteti a tárgyalt nemzetiségek kialakulásának folyamatát és egykorú adatait (a mai államterületre számítva). Figyelmet érdemel „a nemzeti demokratikus forradalomnak szocialista forradalommá növekedése időszakát" tárgyaló alfejezet, amely tömörségében is tükrözi azoknak az éveknek az ellentmondásait — és utóéletüket. Mert noha sokan és számtalanszor elítélték már a kolleltív felelősségrevonás elvét és gyakorlatát, az még kötetünkben is kísért, az 1945 utáni intézkedések magyarázataként: „.. .némely nemzeti kisebbség — legsajátabb érdekei ellenére — reakciós, fasiszta érdekek végrehajtójává vált" (25. old.). Vitatható az is, ha a végrehajtott kitelepítést „a német kérdés végleges megoldásának" nevezik (26. old.), annak ellenére, hogy a német nemzetiség későbbi sorsáról és mai problémáiról még számos helyen olvashatunk a kötetben. Elgondolkodtató a négy nemzetiséggel szembeni négyféle bánásmód a negyvenes években: a németek helyzetének „végleges megoldásától" kezdve (ami 1968-ig tartott) a magyarok esetében alkalmazott három- vagy négyféle „megoldáson" (fokozaton!) át (kitelepítés, lakosságcsere, deportálás, reszlovakizálás) egészen a lengyeleknek már 1945-től biztosított állampolgári és nemzetiségi jogokig, illetve az ukrán (rutén) nemzetiség önrendelkezési (elszakadási) jogának, a Csehszlovákiában maradók számára pedig az Ukrán Nemzeti Tanácsnak az elismeréséig (az UNT 1952-ig állt fenn). A nemzetiségi politika jelene Csehszlovákiában az 1968. évi 144. sz. alkotmánytörvény életbe lépésétől, azaz 1969. január l-jétől keltezhető. Az állampolgári (személyi), a gazdasági, társadalmi, és kulturális egyenjogúság ekkor egészül ki a nemzetiségek helyzetének alkotmányos, államjogi rendezésével, miáltal e közösségek államalkotó szubjektummá (jogalannyá) emelkedtek az objektumnak, a politika és a jog tárgyának helyzetéből. Ezzel megerősítést nyert az arányos
