Új mindenes gyűjtemény 8. 1989 – Társadalomtudományi értekezések

Liszka József: Az emberi erővel végzett teherhodrás eszközei és módjai a Páris-patak völgyében

OPÁLYKA 147 régi zsákokból szétfejtett vagy bolti abroszból készült, kötőszalag nélküli batyuzó lepedőket használnak manapság), addig a szlovák falvak népe ezt az eszközt még ma is intenzíven használja. A régies, kávás kosárnak, a fiikasnak csak nagyon halvány emléke él a magyar falvak népe emlékezetében (viszont Kürtön fölbukkan a szlovákból átvett opály ka kifejezés, ami nyilván a szlovák vándorárusoktól átvett termékkel együtt honosodhatott meg a magyar közösségben). A jászfalui és koltai szlovákok ellenben még ma is intenzíven használják (sőt készítik) és magyar kölcsönszóval fiikasnak hívják. Egyéb terminológiai átfedések, kölcsönhatások is megfigyelhetőek egyébként a szóban forgó témakörben. Érvényes ez a magyar falvakban használatos szlovák kifejezésekre, mint pl. a trak (Csúz), noszilló (Csúz, Fűr), opály ka (Kürt), v ás ka (általános) szintúgy, mint a szlovákok körében teret hódított magyar szavakra (kantárka, kantáré, hamvasa,

poňuška, filkašstb.). Figyelemreméltó, hogy a hamvas szlovák megfelelőjét, a popolnicátaz általunk vizsgált szlovák falvak népe nem ismeri, ill. nem használja.

2

6 A háton történő teherszállítás újabb eszköztípusának látszik a hátikosár,

2

1 amelynek elterjedési körzete az általunk vizsgált terület falvait csak periferikusan érinti. Lényegében Kőhidgyarmat és Libád azok a települések, amelyek több-kevesebb szállal kötődnek a Garam mente „kosaras" falvaihoz. Gunda Béla egy csaknem fél évszázada megjelent írásában leszögezi, hogy „általában a Garam menti magyarságnál a múltban teljesen ismeretlen volt a hátikosár, ellenben annál inkább elterjedt a keletre fekvő palóc területeken".

2

8 Jelenkori kutatásainkkal már nem sikerült megragadni a hátikosár Garam menti megjelenésének kezdeteit. Beszélgetőpartnereink visszaemlékezése alapján ezekben a falvakban „mindig" is használták őket. A hátikosár vidékünkön való előfordulási helyei szemléletesen példázzák azt az általánosan elfogadott tételt, miszerint az egyes kulturális jelenségek elterjedési körzetei között éles határvonal általában nem húzható, hanem sokkal inkább fokozatosan, mintegy egymásba olvadva adja át egyik a másikának a helyet. Jelenlegi kutatásaink részben módosítják viszont eddigi ismereteinket a gyerekhordó lepedő elterjedési területéről. Magdaléna Pánková a Szlovák Néprajzi Atlasz eredményeire támaszkodva adta közre elterjedési térképét, amelynek alapján vidékünk népe nem ismerte a hosszúkás gyerekhordó lepedőt.

2

9 Kutatásaink bebizonyították, hogy ez a teherhordó eszköz (Kisújfalu kivételével) mindegyik vizsgált településen ismert, sőt közkedvelt volt és használata egész a felszabadulást követő évekig kimutatható. Tanulságos a nagy kosárfonó hagyományokkal rendelkező Heves megyei Kisnánáról Kürtre telepített szlovákok esete, akik magukkal hozták ugyan az ott használatos hátikosártípust, de ez nem tudta a hagyományos batyuzó lepedőt kiszorítani. Ennek okát részben abban látjuk, hogy meghalt a kosárfonáshoz értő egyetlen áttelepült, idős ember, ill. a környéken kevés, nyersanyagot szolgáltató tölgy- és mogyorófa volt (adatközlőink szerint más fafajták felhasználásával is kísérletezett a kosárfonómester, de úgy látszik, nem sok sikerrel). Az a tény sem hagyható figyelmen kívül, hogy a kisebbségbe került, betelepült szlovákok az olyan külsőséges jegyek elhagyásával, mint a hátikosár, igyekeztek a befogadó közösséghez igazodni. A fentebb bemutatott eszközkészlet használatának időbeli vetületeiről összegzésként elmondható, hogy használatuk nagyjából a második világháborút követő évekig, legfeljebb az ötvenes évek 2

6 PARÍKOVÁ, M.: Transport. 463. 2

7 GUNDA B.: TranspŽakarovciach. 190; LUKÁCS L.: TeherhordMódEszk. 59. 2

8 GUNDA B.: Szlovák népi kapcsolatok. 171. 2

9 PARÍKOVÁ, M.: Transport. 467. 4. térkép.