Új mindenes gyűjtemény 8. 1989 – Társadalomtudományi értekezések

Liszka József: Az emberi erővel végzett teherhodrás eszközei és módjai a Páris-patak völgyében

HÁTIKAS 143 Kisnánán nagyon sok ember foglalkozott a hasított vesszőből font, puttonyszerű hátikas (hátyi, szlov.: hátik) kötésével, értékesítésével; így beszélgetőpartnerem családja is. Édesapja tölgyfából vagy mogyorófából készítette úgy, hogy az erdőből hazahozott nyersanyagot először a kemencében megpárolta, majd ebből hasogatta a fonásra alkalmas szalagokat. A hátik kávája csipkefából készült, mivel az rugalmas és erős volt. Amikor egy tucat, fél tucat kosár elkészült, akkor leányai útra keltek, s a szomszéd falvakban (Aldebrő, Feldebrő) árusították pénzért is, de főleg terményekért (gabonáért, lisztért) cserébe. Kürtre kerülésük után adatközlőnk még két alkalommal köttetett magának egy szintén áttelepült idős férfival, Záprel Tamással hátikot, de amikor a második is összeszakadt, akkor már ő is áttért a batyuzásra. Azt vallja, hogy az praktikusabb, mivel nem nyomja úgy a vállat, s hátul sem szaggatja össze a ruhát. Érdekes módon néhány tősgyökeres kürti asszony is készíttetett magának az ötvenes évek elején az áttelepült szlovák kosárfonóval hátikast, a batyuzás mellett (egy ideig) használták őket, a faluban mégsem tudta ez az új eszköz a régi, bevált batyuzó lepedőket kiszorítani. Ma már csak batyuzó idős asszonyokat látni Kürtön, a néhány, még megmaradt hátikosár felkerült a padlásra, és tárolóedényként funkcionál tovább. A vidékünkön nagy mennyiségben kitermelhető fűzfavessző a korlátozottabb mértékben gyökeret vert hátikosár-készítésen kívül a kézikosarak számos típusának nagy mennyiségben való előállítását tette lehetővé. Árutermelő szinten csupán a Garam menti falvak férfiai foglalkoztak vele, ám saját használatra szinte minden parasztember el tudta készíteni a gazdaságban szükséges kosarakat. A kosárfajták régibb rétegét képviselő, széles körben fiikasnak nevezett, félgömb alakú kávás kosarakat a vizsgált terület magyar falvaiban csak (bizonytalan) emlékeiben sikerült fellelnünk. Beszélgetőpartnereink halványan emlékeztek rá, ám nevét már sehol sem tudták. Csupán Kürtön sikerült a kávás kosár két típusára bukkannunk. Az egyik egy padlásról került elő, ahol most hagyma, zöldség tárolására használják. A 73 x 62 cm-es, sekély kávás kosár fahasítékból készült, s adatközlőink szerint nagyszüleik házával együtt, a padláson maradt rájuk. Ameddig ők vissza tudnak emlékezni, mindig is a padláson szolgált tárolóedényként, opály kának hívták. A Kisnánáról Kürtre települt szlovákok is ismerték a kávás kosarat (Kisnánán segítségével hordták ki a szőlőföldön összegyűjtött köveket), sőt áttelepülésük után egy helybeli kosárfonóval is készíttettek néhányat, aki elmagyarázás után meg is tudta csinálni, bár — szerintük - Kürtön sohasem használták ezt a típust. A hántolatlan fűzfavesszőből font filkó kávája csipkeágakból készült és burgonyaszedéskor használták. A vizsgált terület két szlovák falujában viszont széles körben elterjedt a kávás kosárnak ugyanez a típusa, sőt Jászfalun még ma is él egy idős kosárkötő, Jozef Gönczöl, aki most is készít ilyen fiikasokat. Különféle méretekben (0 20—50 cm) használatosak, s általában burgonyaszedéskor alkalmazzák („filkaš na krumple"). 20 kg burgonya is elfér benne. Vidékünk uralkodó kosártípusa jelenleg a peremén két füllel ellátott, fordított csonka kúp alakú, hántolatlan fűzfavesszőből fonott kosár. Különböző méretekben készítették, és a parasztgazdaságban a legkülönfélébb munkák során fogták be őket. Voltaképpen ebbe a csoportba tartoznak a már említett nagyméretű (kb. 100—120 cm magas) takarmányos kosarak (pelvás kosár, uhrábkový kôs), amelyeknek viszont (egy köbölkúti példány kivételével) a peremükön nem volt fülük. Általában egy belefűzött kötéldarab, istráng segítségével vitték vállon. Csupán Csúzon és Koltán bukkantunk olyan változatára, amelyek esetében két belefűzött szíj vagy kötél segítségével hátizsákszerűen vették hátra. Kisújfalun a szőlőhegyen a takarmányos kosárhoz hasonló, csak kisebb (kb. 50 cm magas) kosárban hordták a férfiak az olyan helyekre a trágyát, amelyeket egyébként (pl. kerekes tragaccsal, kocsival) nem lehetett megközelíteni. A Kisnánáról Kürtre települt szlovákok körében bukkantunk a takarmányos kosárnak (kôš)