Új mindenes gyűjtemény 8. 1989 – Társadalomtudományi értekezések
Liszka József: Az emberi erővel végzett teherhodrás eszközei és módjai a Páris-patak völgyében
136 LISZKA JÓZSEF: AZ EMBERI ERŐVEL VÉGZETT TEHERHORDÁS két végére hurkot kötöttek, és ezeket a hurkokat egy-egy vastagabb ágba, a kéve két végén beakasztották — hátizsákszerűen a hátukra vették. Köbölkúton az asszonyok, ha rőzsét hoztak haza az erdőből, akkor két nyaláb fát összekötöttek kötéllel. Ebbe a kötegbe két karót szúrtak, s ezek segítségével vették az egész terhet a vállukra. A jászfalui férfiak ugyanezzel a módszerrel, a kötéllel (povraz) összekötött kévébe két karót (drúčky) szúrva, hordták haza a fát az erdőből. Az ily módon hátukra vett teher neve noša. A háton történő rőzsehordás egyes módozatai közül a legelterjedtebb variáns az, amikor először 3 nyaláb fát leraktak alulra, ezt kötéllel átkötötték, egy összecsavart batyuzó lepedőt keresztbe fektetve átbújtattak alatta, majd erre még két nyaláb fát tettek, s az egészet jó erősen összekötötték. A köteg egyik oldalát a lábukkal jól meggyúrták, hogy lapos legyen, s ne nyomja a hátukat, majd a batyuzó lepedő segítségével a hátukra vették. Annak végeit vagy megkötötték, vagy csak megcsavarták a mellkas fölött, és fél kézzel tartották. A batyuzó lepedőt azért fűzték bele, mert a kötél nagyon nyomta volna a vállat (Kolta, Jászfalu, Kürt, Kisújfalu, Köbölkút). A vizsgált terület magyar lakossága körében az ily módon hátra vett tehernek nem volt külön megnevezése; Koltán és Jászfalun viszont egységes a noša kifejezés, míg a Kisnánáról Kürtre települt szlovákok batohnak mondják. Hogy a háton, kötél segítségével történő rőzseszállítás milyen elterjedt volt a vizsgált terület falvaiban, bizonyítja az alábbi, Libádon lejegyzett csalimese is: „Az öregasszony az erdőbű mént haza, fává a hátán. Az erdő szílin léűt pihenni, majd egyszer csak fősóhajtott: — Halá, halá, hun vagy má ilyen soká? Mí něm gyűsz írtem? Erre megjelent a halál: — Itt vagyok mamuska, mi a kívánságod? — Add föl a fámot, sietek haza!" A kötélnek az emberi erővel végzett teherhordás során más alkalmakkor is szerepe lehetett. Sárkányon például szalmát szoktak a férfiak kötéllel vinni a hátukon úgy, hogy középen áthurkolták, jól megszorították a kévét, majd a kötél fennmaradó részénél fogva a vállukon átdobták, és elöl, fél kézzel tartva vitték. Ugyanezzel a módszerrel cipelték a férfiak a vizsgált falvak mindegyikében a belefűzött kötéldarab segítségével a hántolatlan fűzfavesszőből font, nagyméretű, fordított csonka kúp alakú, fületlen takarmányos kosarakat (pélvahordó kosár, uhrábkový kôš). Ugyancsak általánosan ismert volt a vizsgált területen a petrencerudak, drúčky használata. A rét vizenyősebb részeiről, ahová kocsival nem lehetett bemenni, ilyen hosszú (kb. 3—3,5 m), egyik végükön kihegyezett rudakkal hordták ki a petrencéket a férfiak és a nők is. Kisújfalun és a Kisnánáról Kürtre telelepült szlovákok körében alkalmaztak ebben az esetben egy hosszú kötelet is, amellyel átlósan a petrencerudakhoz kötötték a rakományt, hogy az szállítás közben le ne billenjen. A libádi asszonyok olykor parasztzsákkal mentek ki a határba. Ott megtömték azt zöldtakarmánnyal, majd egy kötél segítségével a hátukra erősítették, és úgy cipelték haza. Századunk húszas-harmincas éveitől vidékünkön is elterjedt a kerékpár a. parasztság körében. Először csak a férfiak használták, de a harmincas évek vége felé már a nők is egyre gyakrabban. A kerékpárra szerelt nagy csomagtartó szintén alkalmas volt kisebb-nagyobb terhek szállítására, emelyeket szintén kötéllel erősítettek oda. Sárkányon a gyári készítésű, kétkerekű kézikocsira (kolobecska) úgy rögzítették fel a szénát, hogy egy kötelet áthurkoltak a kocsi elején, alárakták a szénát, majd a kötél másik végét átbújtatták a kocsi végén egy rúdon, azt megfeszítették és megkötötték. A kötél további, meglehetősen archaikus felhasználási módját az emberi erővel történő
