Új mindenes gyűjtemény 7. 1987 – „Kurtaszoknyás hatfalu˝

Tanulmányok - Méry Margit: Az Alsó-Garam mente népviselete

ennek segítségével erősítik a hajhoz. A díszes kontyra egy iszéles, piros vagy zöld, habos-mintás szalagot kötöttek széles csatra, a két végét a szoknya aljáig hagyták lógni. Ez a főkötőt körbe eltakarta, annak csak hátsó része volt látható. Ünnepnapokon erre még felső kendő került, amelyet elöl az áll alatt tűztek össze. Legünnepibb kendőjük az első világháborúig a tilangli kendő volt, amelyet fehér fonallal kihímeztek. Néha ennek hátraeső csücskére neccelt szélt varrtak, amelyet a pintlihez hasonlóan keményítettek, és apró ráncokba szedtek. Ezáltal a kendőnek szebb esése volt. Az első világháború utáni években helyére lángszínű selyemkendő került, de télen főleg az idősebbek bársonykendőt 'kötöttek. Mind a négyfajta kendőjük ünnepi viselet volt. Kisebb ünnepeken a színes selyemkendőket és a zseniliakendőt kedvelték. Télen a meleg helinder- és a legkedveltebb a gyere-haza-kendő volt posztóból, amelyet mindenféle színben viseltek. Kisebb ünnepeken gyakori volt a kockás kendő. Hétköznapokon, de a két világháború között már ünnepeken is a pintli és a konty helyett hátrakötő kendő takarta a menyecskék haját. A legkedveltebb hátrakötő kendőjük a piros bécsi kendő, amelyet a menyecske esküvője után csak öt-hat évig viselhetett. Azután már kasmír- vagy sötétebb delénkedővel csapta hátra a fejét. Ünnepeken a hátracsapóra még előrekötő kendő is került; mindig az alkalomnak és időjárásnak megfelelően. Az előrekötő kendőket előre egészen a homlokra húzva, két mély ráncba igazították, az ünnepieket csak megtűzték, a köznapiakat két csomóra kötötték. Az ünnepi selyemkendőkbe csipkés szélű gyócskendőt tettek, amelyet erősen kikeményítettek, hogy a felső kendő jól álljon. Ezt mindig úgy kötötték, hogy egy kicsit oldalt kilátsszék. Lábbelik A nagyünnepi viselet szoros tartozéka a ráncos torkú, tiklis, csörgös-csikorgós piros csizma volt, amelyet a lányok rendszerint esküvőjükre kaptak, és fiatal menyecske korukban viselhettek. A kisebb ünnepeken a vőlegénytől jegyajándékba kapott fekete sárga tőzésű oldalvarrott csizmát viselték. Mindkét fajta csizma készítési módja hasonló volt. Az oldalvarrott ráncos torkú piros csizma szára térdig ért, az oldalvarrásnál aranyos, vagy ezüstös fonallal díszítették gyöngyszemes öltéssel. A saroknál félkör alakban tőzés díszítette. A szárát lent a térdnél már nem keményítették, hogy lehajlásnál ne vágjon a húsba. Talpába csikorgót varrtak, ezért nedves időben sosem viselték. A talpa és a sarka közé, a sarokhoz erősítve egy kis félkör alakú patkót, szárnyas patkót

2

1 tettek, amelyre kaszapenge darabokat erősítettek, ezáltal a csizma járáskor szépen csergett. Az oldalvarrott sárga tőzésű fekete csizma a kisebb ünnepek lábbelije volt. A sárga vagy piros bőrtűzést gyömbérrel tisztították. Ezek forgathatós csizmák voltak, Bényben vagy Esztergomban készültek. Később ezeket a tisztiszárú, hátulvarrott, barna és fekete csizma váltotta fel, de a piros és fekete oldal varrott ráncos torkú csizmák még a két világháború között is kedveltek voltak. Ugyancsak a két világháború közötti években kezdett elterjedni ünnepi alkalmakra a színes bársonycsatos félcipő, amelyet harisnyával viseltek. Harisnyát a csizmával is viselték, a múlt század végén és 'századunk elején gyakori volt a iszínes (kék, sárga), később a fiataloknál fehér, idősebbbeknél barna vagy fekete színű. Hétköznapokon nyáron általános volt a mezítlábjárás, hidegebb időben papucsot viseltek, amit a cipész elkopott csizmaszárból készített. Nyáron, ha a faluba mentek, mamuszt, tutyit vettek a lábukra, amelyet vastagabb posztó59