Új mindenes gyűjtemény 6. 1986

B. Kovács István: Egyházi intézmények-világi közösségek

korántsem a legfontosabb a különböző funkciók közül. így a templom volt a színhelye a fiatalok vallásos oktatásának (az iskolák tárgyalása során utaltunk erre), a 19. századot megelőzően az egyháztagok fegyelmezésének, az évenkénti Gergely-napi közgyűlésnek. Legfontosabb és legalapvetőbb funkciója azonban az istentiszteletek tartása volt. Az alábbiakban ez utóbbi kapcsán olyan szempontokat próbálunk érvényesíteni, amelyek betekintést engednek a társadalmi hierarchiába. Az istentiszteletre hívó harangozás a következő módon történt: először a kisharanggal, másodszor a nagyharanggal harangoztak egyet, a beharan­gozás pedig mindkettővel egyszerre történt. A gyülekezet tagjai a bikkszögi és a nagyszeresi kapun át gyülekeztek a templomkertben. Az asszonyok megálltak a ,,garádicsnál", az emberek pedig a tornác előtt diskuráltak. A századfordulót követően a gergelyfaliak „gatyában" jártak a templomba, ezenkívül fehér ing, fekete mellény, fejükön kalap, lábukon „csizsma" alkotta a viseletet. A vályiak viselete „priccses" fekete vagy szürke nadrág­ból, fehér ingből és fekete mellényből állt, lábukon csizmát, fejükön kalapot viseltek. Az alsóvályiak viselete ugyanez volt, nemeseké és paraszti szárma­zásúaké egyaránt. Él még az emlékezetben, hogy az ,,előttyiek fekete fürtös gubába jártak a templomba". Télen minden gyülekezetből „prémes nagyka­bátot" hordtak. A tehetősség kifejezéseként a „jobbszőrűek" egy szál rozmaringot tűztek a mellükre. A szegényebbek a rozmaringot a kalaphoz tűzték. Miután a pap megérkezett, a gyülekezet bevonult a templomba. A bevonulásnak megszabott rendje volt. Elsőnek ment be a pap, őt követték a hívek. A 19. század elején azt a határozatot hozta a presbitérium, hogy „vasárnap, mihelyst az első harangozást elkezdik, azonnal az oskola mester tanítványaival együtt a templomba megyen, hogy a harangozás alatt bémenen­dö gyülekezettel énekelhessen" (1810). A gyülekezetből először az asszonyok vonultak a templomba, őket követték a lányok, aztán a felnőtt férfiak, legvégül a legények. A bevonulás céljára két bejárat állt a gyülekezet rendel­kezésére. Ezek igénybevétele két gyakorlat keveredését mutatja. Az egyik szerint a déli (fő) bejáratot a férfiak, valamint a bejárat melletti női széksor asszonyai, lányai vették igénybe. A nyugati bejáraton át a többi női szék­sorban helyet foglaló asszonyok, lányok vonultak be. Ezt a bejáratot kellett hogy használják a nyugati karzaton helyet foglaló legények is. Ezzel a nemek szerinti elkülönüléssel szemben a másik gyakorlat a származás szerinti megkülönböztetésen alapult. Eszerint a déli (fő) bejáratot a gyülekezet „törzsökös" családjai, míg a nyugatit az idegenek, a „szék néküliek" vehették igénybe. A bevonulást követően mindenkinek szigorúan megszabott helye volt. Az ülésrend megállapítása hozzátartozott a templomi rend fenntartásához. A 17—18. század folyamán az újonnan épült vagy átépített református templomokban az építés költségeit a beépítendő templomi székek áruba bocsátásával fedezték. A hozzájárulás arányában kapták az egyes családok helyüket a templomban. Ebből fejlődött ki aztán az ún. templomi székjog, ami azt jelentette, hogy a valamikor megvásárolt vagy készíttetett székbe csak a vásárló család, illetve annak egyenes leszármazottai ülhettek. Külö­nösen nemesi gyülekezetekben volt ez a jelenség általános. Az is előfordult, hogy a templom belsejének egy részét vásárolta meg a család, és azt saját ízlése szerint építette be különböző formájú padokkal (pl. „fedeles székek"). Az ülésrendnek közösségenként egészen sajátos változatai alakultak ki, közös vonásuk azonban, hogy mindegyik tükrözte az adott közösség társa­dalmi hierarchiáját. A legelőkelőbbeknek számítottak a „prédikáló szék" 96

Next

/
Oldalképek
Tartalom