Új mindenes gyűjtemény 6. 1986
B. Kovács István: Egyházi intézmények-világi közösségek
szempont feltehetően a vagyoni helyzet volt, ami azonban itt láthatólag egybeesett a közjogi hovatartozással. A sófelügyelők mellett vannak adataink asómérőkről is, akik szórványos adataink szerint szintén főleg a nemesi rétegből kerültek ki. Az 183l-es egyházközségi közgyűlésen hagyták jóvá a korcsmák árendálását a felsővály-bikkszögi, alsóvályi és mihályfalai közbirtokosságtól. A korcsmáitatás feletti felügyelettel a,,borbíró", hivatalos nevén a korcsmafelügyelő volt megbízva. Egy-egy korcsmára olykor egy, máskor két felügyelő viselt gondot. 1851-től egyetlen ember feladata lett az összes kibérelt korcsmára felügyelni. 1832—1848 között egyetlen alkalommal bízták a felügyeletet paraszti származásúra (1846-ban Alsóvályban). A többi esetben kizárólag nemesek (törzsökös kuralisták és beköltözött armálisták) töltötték be ezt a tisztséget; a már több ízben jelzett törzsökös családokon kívül a Kálmánczy, Szathmáry-Király, Óvári és Szokolai családok tagjai. 5 3 1831-ben és 1832-ben két alkalommal került a presbitérium elé tiltott pálinkamérés vádjával nemesember. (Büntetésük 4—4 ft.) A korcsmáros esetenként paraszti vagy nemesi származású volt. A korábban tárgyalt egyházi tisztségviselőkhöz hasonlóan Őt is „meghiteltették" a közgyűlést követő első presbiteri ülésen. Gyakori eset, hogy a korcsmáros tartozása fejében zálogba adott valamit. Ha kiváltani nem tudta, az egyház értékesítette, és az így befolyt összegből kártalanította magát. Pl. 1832-ben az alsóvályi korcsmáros ,,lekötelezett marhái most következendő Rszombati vásárra. . . hiteseink által behajtani és el adatni rendeltettek". Az ilyen esetek elkerülésére 1835-ben elrendelte a presbitérium, hogy a kocsmáros ,,gazdaembereknek öt, cselédnek és más ilyen sorsúaknak pedig két forinton fejül hitelbe" bort ne adjon. Ha a korcsmáros ,,hitelezésbéli restantiái bé szedésével nem boldogul", a presbitérium a presbitereket és az illető helység „hadnagyát", illetve „bíráját" 5 4 is kirendelte a beszedésre. Az új jövedelmi források megszervezése azért vált szükségessé, mert ,,a hívek buzgóságától feltételezett ősi persely ... a rendes évi szükség födözésére is elégtelen". 5 5 Az új jövedelmek súlyát mutatja, hogy évi átlagban az egyházi bevételek (a hagyományos jövedelemforrásokat véve összehasonlítási alapul) hozzávetőleg tízszeresre emelkedtek. A ma élők emlékezete szerint ez az állapot az első világháború végéig tartott. Ekkor a nagyarányú hadikölcsön-vásárlás rendítette meg az egyház anyagi helyzetét. Tény, hogy a múlt század 30-as éveitől a vályi református egyház Gömör egyik anyagilag legtehetősebb egyháza lett. Azt a ma is tapasztalható véleményt, hogy a vályi a hanvai után Gömör második egyháza volt, a jelzett kornak és eseményeknek az emlékei motiválják. Végezetül két periférikus funkcióról teszünk említést. A harangozó személye is szükséges az egyház zavarmentes funkcionálásához. Állításáról először 1813-ban intézkedett a presbitérium. Kiderül, hogy korábban az iskolásgyerekek jártak harangozni, de a szülők — főleg a nyári nagy dologidőben — nem szívesen engedték fel őket a templomba harangozni. 1838-ban ,,az eklesia részéről fizetendő egy köböl búza bér mellett" a felsővályi baktert fogadták meg harangozónak. 1842-ben egy helybeli zsellérrel egyeztek meg 7 véka gabona fizetési díjban egy esztendőre. Ennek fejében köteles volt ,,az isteni tiszteletre egybegyüjtő reggeli, déhsti és halottaknak harangozást" végezni, valamint ,,a déli 12 órát is harangszó által tudatni." Századunkban egy-egy'öregembert bíztak meg a harangozással, fizetésük 5 köböl búza volt (Nagy Lajos, 1899). A harangozó tehát mindig a helyi társadalom perifériális rétegeiből került ki, társadalmi megbecsülése csekély volt. A vizsgált időszakban megemlékeznek a presbiteriális jegyzőkönyvek 86
