Új mindenes gyűjtemény 6. 1986

Angyal Bél: Nádvágás és a nád fölhasználása Gútán

a léc alatt kidugta, a kint lévő meg kihúzta. Ezután a léc fölött bökte ki a nyársat, és visszahúzta a drótot. A kívül levő megütögette a szorítólécet, hogy jó szorosan legyen, miközben a belső fogóval meghúzta a drótot, és megcsavarta. Gútán mindig „belül kötöttek". A szorítólécet 60 cm-enként kötötték le. A csepegőt nem „verték föl". Ezután fölrakták a következő nádréteget. Ez ugyanolyan vastag volt, mint a szerha, s a vége is ugyanott volt, ezt is az állásra kötözött fa védte a lecsúszástól. Erre is lécet helyeztek és lekötözték. Akadt, aki először lazábban kötözte le futóléccel, és csak a nád fölverése után került rá a szorítóléc. Ezután a futólécet levették. De volt, aki csak egyszer kötötte le, szorosan. Következett a nád fölverése a szerhaverővel (nádverővel, nádtömővel). Aki nádazással foglalkozott, annak több különböző méretű nádverője is volt. A kisebbeket inkább javításhoz használták. A felületére, amellyel a nád tövét ütögették, elhasznált kasza darabját erősítették.

2

1 A tető végén az oromzatnál a nádrétegeket kétféleképpen rakhatták föl. Ha a deszkaoromzat peremén volt füldészka (vihar deszka), akkor a nád töve 20-30 cm-rel túlnyúlt a füldeszkán. Ezt az okozta, hogy a nádkéve alsó része jóval szélesebb, mint a hegye, így ha a füldeszka mögé behelyezték a fölső részét, a töve kilógott néhány cm-t. A fölverésnél és az újabb nádrétegek lerakásánál úgy irányították, hogy a nádszálak töve egyre ferdébben, a gerincnél már egészen vízszintesen állt.

2

2 Ha nem volt füldeszka, akkor a nádtetőt a kóbász (vagy pap) zárta le. Két nádkéve vastagságú nádkötegnek a hegyét összekötözték, majd kifordították. A kóbász mindkét ágára 20-30 cm-enként több nádcsomót kötöztek, ezzel növelték meg a hosszukat, hogy végigmérjék a tetőt. A földön kötözték össze, ügyelve arra, hogy az egymás fölé helyezett nádcsomók eltarkarják az előző csomó kötését, majd fölverték őket. A horogfákhoz kötözték mindkét ágat, a tető végére, ez védte a nádfödém szélét.

2

3 A nádazó addig ütögette a nádszálak alsó végét a nádverővel, amíg a tető egyenlő simaságú nem lett. A szép tetőből csak a nádvégek látszottak. Az eresz fölötti részen csak a csepegő nádja maradt meg. Az első sor verís (vagy terítís) fölfelé vastagodott, hiszen onnan már kevesebbet vertek föl, itt viszont a szerha vékonyodott a nádszálak vékonyodása miatt, így a különbség kiegyenlítődött. Végeredményben a tető mindenütt egyforma vastag lett. A verést úgy végezték, hogy a szerha szorítóléce ki ne látsszon. A háztetőre általában egy szerhát és három verís t raktak. A legfelső sor vége a szelemengerenda fölé ért, ezt áttörték a másik oldalra, majd lenádazták a tető másik oldalát. Miután az is megtörtént, a nád időközben lehullott törmelékét megöntözték, kévékbe kötözték és a tetőgerincre erősítették. Ezután következett a szegés. A nádazó lovaglóülésben fölült a gerincre, mögötte hasonlóan ült a segítőtársa, aki markonként adogatta jobbrólbalról a mester keze ügyébe az előre kiválogatott és megáztatott szegőnádat. A nádazó a tető mindkét oldalára lefektetett egy-egy nádcsomót úgy, hogy a töve 80—100 cm-re legyen a gerinctől. A gerinctől ilyen távolságban egy lécet is szoktak fölerősíteni, erre eresztették le a nád tövét, hogy szép egyenes legyen a szegés. A munka befejeztével a lécet levették. Az első csomó kiálló végét a nádazó visszahajtotta a saját oldalára úgy, hogy körülkerítette vele a másik csomót, és ennek aládugta. Majd egy újabb csomót tett ugyanerre az oldalra, és most a másikat hajtotta vissza a saját oldalára, tehát a csomók összefonódtak. Ilyen módon végig leszegte a tetőgerincet. 113