Új mindenes gyűjtemény 1. 1980
B. Kovács István : Adalék a gömöri magyarság mesekincsének ismeretéhez
No itten, mikor má Világ Szépségi má se fa, semmi, igaz-e, ott vót a kertbe. Rupp, fel a fekete felhő járásába. Tündérországba a Világ Kertészéhe. — Ide hallgass, Szegény János, én Világi Kertész vagyok. Erre az egy iborkára az én feleségemen kívül még egy deci vizet senki sem öntött. Ezt éppúgy vegyed, mintha az ő hasába termett vóna. A feleségem egy minutába, egy órába megálmodta, hogy az ő kertyibe, a nagy iborkáskertyibe nyőtt egy tőke. Annak a legkisebb, vékonyabb szárán terem egy kisjány, és a feleségem úgy érizte abba az egy órába, egy minutába, hogy állapotos. Ugyanúgy kilenc hónapra, mind . . . Nem tudom, hogy van ez az iborkáná, a feleségem úgy érizte, mintha őneki a méhébe termett vóna. No, ide hallgass, mikor meghasítod. mikor leizéled róla a hajat, mingyá vizet vigyél! Mer ha a Világi Szépségnek, a mi lejányónknak nem adol vizet, rögtön halott lesz a kezedben! Mikor ő azt mondja, adjal máris neki vizet! Úgyis vót, igaz-e. Mennek ki az iborkáskertbe, Szegény János leveszi róla a hajat, ott a szépség! Nap és Hold a homlokába, két csillag a vállába. Mikor nevetett, arany tubarózsák hullottak a szájábó. — Szegény János, vizet! Mikor a szájába öntötte a vizet, a jány átkapta, összevissza csókolta. — Drága szívem szép szerelmi, én a tied, te az enyím, kapa, ásó válasszon el egymástó! No itt, igaz-e. Szegény János nagy boldogan összevissza csókolta a jányt, Világ Kertészit is. Mindenkit meghitt a lagziba. Bizony, itt a háromlábú kecske is mevváltozott, ugyanolyan negyvennyolc országnak a királya lett. Ő is gyött vele. — Édes, kedves pajtás — azt mondja —, itt vagyok én is. Itt a papír, ne, nézd meg! Emlékszel-e rá, mikor az erdőbe megírtuk együtt? — Hogyne emlékeznék?! Gyere ti is! Drága csepp, aranyos vitéz, olyan, hogy bő Magyarországon párja nem vót. Mennek, igaz-e, haza. Mikor a király mellátta, rögtön messzólalt az egész harsány sípja. „Itt gyön a mi nagy vitézőnk, Szegény János, a mi mevváltságónk!" Mikor bevitte a jányt, mindenki seggre esett. Szegény János összecsókolta az apját, anyját. — Édes, kedves apám, hogy érzi magát? — Édes, kedves fijam, mióta ti elmentel, nekőnk se éhség, semmi az égvilágon. A két bátyád mennősüt, családjok van. Jól élőnk, kedves fijam, de má most jobban, hogy itthon vagy. No itt, igaz-e, készül a nagy lakodalom. — Szívem szép szerelmi, Világ Vitézi, most má mibe őtözöl fel? Ebbe a ruhába má nem mennőnk! Mer bizony Szegény János abba a rongyba, abba az egy ingbe akart esküdnyi. — Szívem, má erre szükség nincs. Ide hallgass, nyú be az egyik filembe! Benyút Szegény János, szétütyi a diót, arany, tiszta, vont arany ruha, vitézi ruha vállott ki belőle. Akkor benyút a másik filébe, kiveszi a csákót belőle. Egészvilági Vitéz Szegény János. Felőtözött bele, bementek a Világ Templomába. Ott má pap nem vót, Pistukám, háromszázhatvanhat madár mondta — amennyi nap vót egy esztendőbe —, annyi madár énekelte a miatyánkot me a szent prédikát. Madár alatt megesküdtek. A vitéz is, háromlábú Kecske vitéz is megesküdött, most is éltek, ha me nem haltak. 167
