Új mindenes gyűjtemény 1. 1980

B. Kovács István : Adalék a gömöri magyarság mesekincsének ismeretéhez

— Meg, Szegény János! Most má — azt mondja — hűséges gazdád (?) leszek, míg élvést élsz. A kard magátó az ódaiára pattant. Gatyamadzagval megkötve a kard. Egy negyvenmázsás kard! No itt. igaz-e, Szegény János elindút a zsidó felé. Papucsot, mindent magára kötözött. Mikor megyen az öreg zsidóho: — Édes, kedves fijam, má embereket fogadtam, de a lófejet nem tanájják. Mi csinájjónk veled? — Nem baj, kedves öregapám, agyig kell keresnyi, míg azt me nem tanáluk, mer én másképp nem indúhatok útnak. Eccer csak egy vakondok feladja magát a ganajdomzsikbó. — Hallod, hallod, Szegény János, itt — azt mondja — ők híjjába turkának. Azt a fejet úgyse tanájják meg. Ha a kardodat ki nem húzod, bele nem vágod a ganaj közepébe, a lófejet sose tanájjátok meg. Ha belevágod, szétnyíllik a ganaj, egy aranygarádics vezet le a kilencvenkilencegyik pincébe. A százagyik pince ajtajába a lófej ott van. Tiszta aranyba, tiszta gyémántba feks ik a lófej. Itt — azt mondja — ők híjjába turkának! Itt ők, míg a világ, me ne tanájják. Ha egy tizennégy éves gyereket idihozol, oszt leéli itt az életyit a gariajdomzsik mellett, akkor se keresi meg. De azt a kardot úgy levágd a főd gyomrába, hogy a kard a pincének a lakatját is eccerre vágja le! No itt, a cigánygyerek kirántja a kardját a hívelyibő. Ránézett az íre, mikor messinderítette a feji felett. Mikor belevágta, hét éccaka, hét szempillantásig mindég aludt. A cigánygyerek! Eccerre kivágódott. A hetegyik napon mit lássa, hogy a ganéj kétfelé nyílik, egy aranygarádics pont a közepén vezet le a pincébe. Mikor hozzáér a pincéhe, az ajtó magátó nyílik. Mit lássa, hogy a lófej ott fekszik. Egy tiszta fehér koponya. Ránéz, igaz-e, ahogy ő bámújja, a Nap és a Hold tizenketted magával egyenesen be a pincébe, úgy sugallott rá. Azt mondja a lófej: „Hallod, hallod, Szegény János, hét esztendeig, hét szempillantásig, míg ennek a Napnak a sugarával nem élek, te itt engem híjjába zavarsz. Agyig te engem hét esztendeig, hét szempillantásig mindég így látol, mind lófej. Mer mikor a Napnak a sugarával má jólakok, akkor oszt má beszégethetőnk." Úgyis vót, igaz-e, Szegény János lefeküdt melléje. Hét esztendeig, hét szempillantásig Szegény János ott aludt. Mikor a nyócagyik esztendőt kezdte vóna aludnyi, a ló rúgott az ódalába Szegény Jánosnak. — Hallod, hallod, Szegény János, kedves gazdám, ébredj! Most lássa, egy egész tátos ló, egy százkét lábú, olyan, hogy bő Magyarországon párja nem vót. — Mit parancsolsz, kedves gazdám — azt mondja —, lelopom a Napot és a Holdat az égrő. — Édes gazdám (sic! lovam — B. K. I.), szüntesd mérged! Magyarországon vágyónk, oszt szüntesd mérged! Nagy utónk van, abba igazad van, de arra várnyi kell, mert ahova én készülök, ott te tehetetlen vagy. — Hát abba igazad van. mer a Világ Fáját memmásznyi, a tetejit, olyan nem létezik. Olyan ló nincs az egész világon. No itt, igaz-e, Szegény János pontos délbe megyen az országon végig. Kilencvenkilenc papucs rajta csüng, a ló utánna. A rongyos ingbe megyen végig az országon. Nézik. „Hej, az a rongyos vitéz honnan gyött má, mit keres itt? Még ez is idi tudott vándorolnyi? Mé nem ment magának, ki tudja, hogy 152