Selmeczbányaiak emlékkönyve (Budapest, Selmeczbányaiak Egyesülete)
Ifjusági élet Selmeczbányán
Dunántúli Kör a 80-as években. hangja mellett a „Wass Kommt dort von der Höh" című víg Burschnótával fogadják. A céheknél vízzel, a burschoknál azonban sörrel ment végbe a keresztelés akként, hogy váratlanul nyakon öntik a delikvenst s megkapja a becsületes vulgóját, amit azután kartársai jobban ismernek, mint eredeti nevét. Farbőr átugrás, barátságos elpáholás mellett utalták át így a vidám Burschéletbe. Természetesen úgy a keresztelőhöz, mint minden más szokáshoz és alkalomhoz külön-külön nóta járta s gazdag gyűjtemény őrzi az így keletkezett eredeti német szövegű nótákat s most már azok magyar fordítását is. A burschok a német iskolák deákjai mintájára térden felül érő magasszárú csizmát, szíjas kerek sapkát, foltos bányász, vagy erdész zubbonyt viseltek, amihez hosszúszárú pipa járta. A bécsi udvar azonban 1838. március 20-án megengedte, hogy az akadémiai hallgatók állami (bányász vagy erdész) egyenruhát viselhessenek oldalfegyverrel (karddal), ami — s később a magyaros szellem, — a bursch viseletet kiszorította. A fegyverviselésnek az az eredete, hogy a bányavárosok kincseit a betörésektől rendesen a bányapolgároknak és bányászoknak kellett megvédeniök, ezért azok állandóan fegyverrel jártak. Miután a bányászoknak és a céheknek is voltak zászlóik, amelyek alatt felvonultak, így a burschok is gondoskodtak az összetartás és egyenlőség szimbóluma, a „Silbergrün" zászló megszerzéséről. A szomorú eseményeknek is meg voltak a hagyományai a céheknél; így a burschok is átvették azokat. Ha valamelyik Bursch beteg lett, társai felváltva virrasztottak mellette, gondosan ápolták s az „Akademischer Kranken-Unterstützungs Verein"-ből gyógyszerköltséggel segélyezték. Ha pedig a halál elszólította a kedves társat, hamarosan összeadták a temetési költséget, a halottat a bányatörvényszéken (Berggericht) — később az aulában — felravatalozták és egész nap felváltva ó— ó bányász- és erdészhallgató állott díszőrséget kivont karddal, egyenruhában. A temetés rendszerint este 7 órakor kezdődött az összes harangok zúgása mellett, amelyhez a város egész közönsége kivonult egyetemleges részvétük kifejezéseül. Legelői haladt a bányászzenekar, utána az ifjúsági kör elnöke, majd a zászlóvivő két kivont kardú bányászakadémikus között, — ezt követte két sorban nyolc bányászakadémikus égő bányaméccsel, az egész bányászati szak a szakelnök vezetésével egyes (Gänsemarsch) sorban, kígyóvonalban szintén égő bányaméccsel kezükben. A koszorúk után a papság, majd a kollégák vállán vitt koporsó, oldalán 12—12 díszbeöltözött akadémikussal. A gyászoló család után a tanári kar, a többi hallgató és a közönség. Az egész menet két oldalán egyes sorban az erdészhallgatók égő fáklyával vonultak. Amint a menet a Klopacskához (kopogó) ért, a harangok elnémultak s helyette a kopogó kísérteties, lassú ütemű kopogása kísérte a menetet. A sírnál az ifjúság vezetője búcsúztatta a halottat és a cigányzenekar játszottc el az elhúnyt kedves nótáit. Temetés után az egész ifjúság a szakelnök vezetésével libasorban az előre kijelölt ivóhelyre vonult s megkezdődött a „Salamander". Tiszántúli Kör 1900-ban. 82
