Rozmaringkoszorú – Szlovákiai magyar tájak népköltészete

Balladák

510 De a báró megragadta, A karjánál kézen fogta, Bévezette a terembe, A teremnek legvégébe. Kinyitott ott egy szép szobát, Oda vitte Molnár Annát, így szólt hozzá átölelve, Te leszel a Lipcse gyöngye. Nem kell nekem rang, méltóság, Nem kell nekem nagy cifraság, Van énnekem vőlegényem, Csak az, csak az kell énnékem. Holnapután kéne mennyi, Nekünk párba megesküdni. Jaj, Istenem, jaj, mit tegyek, Vége lesz az életemnek. Csáki báró így szólt hozzá, Csak meg ne hajj, szép ibolyám, Te leszel a vár asszonya, Enyém leszel mindenkorra. Nem leszek én a magáé, Inkább leszek a halálé, Telve vagyok utálattal, Szívem tele búbánattal. De a báró haragjába, Rázárta az ajtót gyorsan, Molnár Anna az ablakból Elterült a földön holtan. Leugrott a kövezetre, Kifolyott a piros vére, Piros vér lett a part alja, Sirathatja űt a párja. Zsére