Szalatnai Rezső: Petőfi Pozsonyban (Bratislava. Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, 1954)

Sétatéren találkozott velük, arra kellett elmennie. Hová sietett? Természetesen a líceumba. Ahol az esti órákban is nyitva van a diákok országoshírű könyvtára. A könyvtáros történetesen Domanovszky Endre, régi kenyeres pajtása. Zárja is a szobát sebtiben s viszi Sándorkát, hová is vigye? A legszebben lakó s legidősebb diáktársukhoz: Szeberényi Lajoshoz,

1" Sándorka selmeci barátjához. Félórán belül odasereglik az egész aszódi és selmeci ismerős diákhad, majd kidagadnak a szobából. A háziasszony gyanakodva pislog be az ajtón. Szeberényi húsz év múlva írta le ezt a pozsonyi találkozást, amikor már megfakultak a színei. De így is fontos közléseket tudunk meg. A költő ott maradt nála, hajnalig ki nem fogytak a szóból. „Petőfin már akkor észrevehető volt — írja Szeberényi — hogy a katonai pálya nincs az ínyére, de azért nem panaszkodott, sőt ekkor is leginkább helyzete nevetséges oldalát igyekezett fölfedezni." Szeberényi a legrészletesebben arra emlékezik, amit a költő ostoba káplárjáról, soproni priccstársáról, a cigányfiúról mesélt, továbbá arra, hogy a kaszárnyában nem olvashat kedvére, mert tilos a gyertyafény. Ezért megvárja, míg a szobában mindenki elalszik, akkor aztán gyertyát gyújt s szuronyának feje fölött függő karikájába helyezi s úgy olvassa a soproniaktól kölcsönvett könyveket. Szeberényi azt állítja, hogy 1840 telén a zöldhajtókás, sárgapitykés közlegény mindössze egyszer járt Pozsonyban. „Éjfél után elbúcsúztunk — írja Szeberényi — annál levertebben mindketten, mert ekkor már nem láttunk reményt hamar találkozásié