Szalatnai Rezső: Petőfi Pozsonyban (Bratislava. Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, 1954)

tek a líceumban. A pozsonyi ev. líceum fenntartói a lutheránus szőlősgazdák voltak, fiaik oda jártak, szüretkor minden emberre szükség volt, így vált szokássá a szüreti vakáció. A diákok ilyenkor, már akik nem voltak bennszülöttek, rendszerint kirándultak Bécsbe. Dömök Elek, a két Ujházy-fiú egy napsütötte, szép őszi napon Sopronba bandukolnak. Pozsony ugyan a térképen közel esik Sopronhoz, az út azonban gyalogszerrel majdnem két napig tart a fiatal lábaknak is. De mi ez a fiatal szíveknek? A hű pajtások ott kocognak szaporán az úton, faluról falura, meghálnak egy útszéli csárdában, s kora délelőtt betoppannak a soproni kaszárnyába. „Borzas és göndörhajú" barátjuk — írja Dömök — a priccs szélén ülve éppen a csizmáját tisztogatja. — Jaj, egyen meg a fene benneteket, hol jártok itt? — e szavakkal üdvözli a subickos baka tágranyílt szemű pajtásait. De nyomban utána nevetve összeölelkeznek. A költő kapitánya elé áll, szabadságot kér, s másnap reggelig barátaival van Pákh Albert szállásán, aki végigvezeti a kis társaságot Sopronban, még a városháza tornyába is felmásznak. A soproni ezredből hivatalosan átjártak Pozsonyba. Petőfi az első kínálkozó alkalommal egy ilyen szakaszba osztatja be magát, alig várva, hogy viszonozza a látogatást. Már tél van — 1839 decembere vagy 1840 januárja — s irgalmatlanul süvít az Alpokból aláfutó szél. A fiatal katona azonban nemzedéke magatartásán is túltesz, nem ismer időjárásbeli akadályokat. így kerül puskával a vállán, teljes ka14