Mű és érték – A csehszlovákiai magyar kritika 25 éve

Kritikai elvek és törekvések - Duba Gyula: Esztétikai gondolkodás-paradoxonokkal

gel, humánummal és az embert, az életet szolgáló új értékkel töltené meg. 5 A paradoxon látszólagos ellentmondást jelent, de mi a biztosítékunk rá, hogy Tőzsér Árpád belső ellentmondásai csupán látszólagosak? Kötetét lapozgatva és az egyes írások keletkezésének az időpontját figyelve, kirajzolódnak előttünk gondolkozása fejlődésének a szakaszai. Ezek a szakaszok nem határolódnak el egymástól élesen, de megfigyelhető, hogy a végletek kiéleződése felé, illetve ezen belül egy feszültségektől terhes dinamikus egyensúly létrejötte felé tolódnak. Mert bár a pontköltészet fogalmát felvető írás alatt az évszám 1969, fel kell figyelnünk az ugyanebben az évben íródott és az imént említett nagy tanulmányában gyakran előforduló dialektika szóra, illetve a fogalom költői megvalósításának az igényére is. A belső ellentétek tovább élnek, de az egyensúly keresése már tudatos; a dialektika nem tartalma, hanem megvalósulási formája, módszere a gondolkodásnak, s ez a módszer egyre inkább Tőzsér Árpád jellemzője. A költői lényeg dialektikus felfogása felé irányuló fejlődés jeleit úgy villantja fel írásaiban, mint egy nehéz és göröngyös, a távolságba vesző út kilométerköveit: „...a költő igazsága mindig saját egyéni valóságának (amely mindig egy közösség valóságában válik konkréttá) s az egész emberiség valóságának szintézise" (16. o.). S tovább: „Modern költőink a tudat- és érzésvilág ellentmondásain át nyomulnak előre az objektív dialektika felé" (81. o.). Majd néhány lappal odább: „József Attila a megfogalmazott, tehát az egyetlen lehetőségben nem remél, de ugyanakkor költészetével a lehetőségek sokaságát teremti meg, s ezzel mintegy rácáfol kinyilatkoztatott nihiljére. Az ő nihilje az a nietzschei »tragikus optimizmus«, amely még a halál árán is életpárti, amelynek a szenvedés és a halál is intenzív és széles körű élmény" (85. o.). Tőzsér legutóbbi verseinek az ismerői tanúi annak a szívós erőfeszítésnek, mellyel „sejtéseit" verseiben egy belső „rend" formáiba kényszeríti, s amellyel az említett tragikus optimizmust bennük megvalósítja, 74