Mű és érték – A csehszlovákiai magyar kritika 25 éve

A líra - Fábry Zoltán: Res poetica (Fiatal költőink antológiájáról-részletek)

A világgá tágulás pattanó dinamikája — a leülepedettség ellenszere — a képelevenséget szinte belénk marja. A gesztusmondatok plasztikus hűsége a férfimozdulat világlendületét realizálja. Amit Tőzsér kimond, az ki van mondva. Két lábon áll mondanivalója talaján. Rögös, kemény, megbízható, nyakas. De ha ez a konokság ugrik, akkor messze jut. Tőzsér a rövid, pattogó sorok, és gesztusok embere: nem gabalyodik hosszú mondatokba, röviden, gyorsan tisztáz, és a pont koppan és csattan: „Indultam, mint más: virágembernek, tövis lettem, mert sosem szerettek. Szúrok, ha szúrnak, rúgok, ha rúgnak, nem hajlok én meg semmilyen úrnak." A mozdulatok hitele megragadó. És ez a világgá taszító menés-düh, ez a kemény markolás, simogatón hogy el tud lágyulni a föld-, rög- és otthonhűségre — így példázva azt a kettősséget, azt a pólusfeszültséget, mely a költőt költővé teszi. A néphang, a népdal kimeríthetetlen forrását ízleljük e sorokban: „Magamra maradtam, jaj, nagyon magamra, nincs velem csak az ég millió csillagbarma. Azok körülállnák, körülszomorkodnak — közéjük illenék zokogó pásztornak." (Ilyen szerelmi líra után szinte rosszul esik: „...s nem kínlódnék tört eunuchként tört indulatommal...") öszi hasonlatát is ide kell iktatni: „Nagy, ért keserveket görgetnek a szelek a távoli hegyekből, hová az üldözött nyár lőtt vadként szökött s nagyot sóhajtva eldőlt. S vele dőlt a világ kedve, a kerti fák színe, a gyúlt virágok lángja, legelgető juhnyájak, zöld mező s a nótázó kaszások." Az őszi álarchullás a színeváltott magyart asszociálja, „ki mint a táj színét, átrendezte hitét". Csak a világtudatos magyar kérheti így számon a nyelvhűséget. Csak a költő, az emberi anyanyelv értője és vállalója, az édes anyanyelv hitehagyóit. Röghűség, anyaöl-tudat, gyerek- és tájhűség, mind megtalálható e világgá ment fiúban: „mindig színem kiáltsam". A falu temploma, Csárdapuszta, Csordakút, Kenderszer, Péterfalva: verscímek és életállomások. Ajnácskő, a középkori vár és faluja, ahol valamikor édesanyja lánykodott: magabiztos emlék: Ajnácskő! — Forgatom, nézegetem, mintha itt helyhészkedne kezemen, kísértést is érzek: zsebre rakom 144