Mű és érték – A csehszlovákiai magyar kritika 25 éve

A líra - Fábry Zoltán: Res poetica (Fiatal költőink antológiájáról-részletek)

viszed haza a száraz, madárlátta kenyeret, és gyermeked sem sír a tábla végén, míg a cukorrépát egyeled — mégsem jó e világ neked." Mit tehet itt a költő? Vissza- és előremutat, összehasonlít és sugallva tudatosít: Szakítsd, döntsd össze ósdi szokásod sárból rakott falát és meglátod: Tündöklőbb lesz orcád, mert győztél magadon, s erőd több, mint bősz szél, mely nem volt képes útjából seperni egy rozoga alkotmányt: enyém, tied, övé. Az antológia költői közül — nem véletlenül — Gyüre írja a legkevesebb szerelmi verset. Nem is állítanak meg. „Emlékszel? Kettesben a mezőt jártuk; éreztük a duzzadó erőt és féktelen kedvet — te a virágot szedted" : a versnek nincs szárnya, a szokványkölönc nem engedi. Az Öszi napfény viszont sikerült lélek- és táj felvétel: „Rőt ruhájában csörtetőn köszönt az ősz, sárguló lomb. Már szól a riasztó kolomp a szőlőkből — gyér oltalom." Az ősz melankóliája — e legköltőibb rekvizitum — emberpuhító kellék is lehet: ön- és világfájdalom narcizmusa. Gyüre pozitív világfájdalmat tudatosít: balladát ír „egy algériai lányról" — és ha a ballada nem is sikerült, és ha e balladátlanított közhelyes kérdés — „Hát bűnös az, ki népét akarja szabaddá tenni?" — műfajilag és sugallat szempontjából szét is veti e verset, a szolidaritás másik válfajában, Könyörgés Dzsamil Buhired nevében, már eltalálja az adekvát hangot és gesztust: Uram, add, hogy a francia ne kínozzon annyira, ha hozzá vallatni visznek; hogy üdítő hatalma lenne a posványos, meleg víznek, amit innom adnak, S add: e haragnak perzselő lángja égesse halálra minden ellenségünk. Add, hogy a harcban csak mi, egyedül mi győzzünk! 133