Magyarok Csehszlovákiában 1918-1938

II. Néprajzi helyzet - Révay István: A demográfia tükrében

(pl. történeti tudat, múltban! fejlődés, táji vagy egyéb mozzanatok és behatások stb.), az odatartozás jellegét azonban az illető nemzetiség kultúrszín vonala is determinálja. A volt magyarországi tájak nemzetiségeinek esetében — és velük a csehszlovákiai magyarság esetében is — a szélesebb tömegek átlagos kultúrfoka alapján ezidőszerint még az anyanyelv az egyedüli biztonságos nemzetiségi meghatározó, illetve osztályozó. A második két pont kérdéseiben az alábbiakban igyekszünk a helyzetet megvilágítani. Minden kisebbség — így a csehszlovákiai magyar kisebbség is — etnikai népcsoport, mely a nyelvi különállóság tárgyi tulajdonságán és a külön hagyományokon alapuló szubjektív odatartozás érzelmén épül fel. A kisebbségi tömegnek vannak tehát a nyelv és a nemzetiségi öntudat alapján való odatartozói, valamint olyan rétege, mely csupán nyelvisége által tartozik hozzá. Hogy a kétféle tábor hányad szerint miképpen oszlik meg az etnikai kereten belül, az az illető kisebbség kulturális fokától és szervezettségiétől függ. A csehszlovákiai magyar kisebbség esetében sem szabad szem elől téveszteni e két rész tagozódását. Sőt, a mi kisebbségünk odatartozási jellegének kutatásánál fokozottan kell ezzel a tényvalósággal számolni, úgyis, mint a multbani fejlődési előzmények, mint széles vidéklakó tömegeink átlagos érettségi színvonala következtében. Kisebbségi tömegeink általános etnikai beállítottsága három fejlődési időszak formálásának eredményekép jelentkezik. Az első eredő a tudatos nemzetiségi fajküzdelem és beolvasztási tendenciák megindulása előtti korszak, mely az 1790 körüli — a magyar nemzeti állam kiépítési szándékának kiindulási pontjait képező — rendelvényekkel zárul. Ezen korszak idején önmagától, természetes úton alakult ki az anyanyelviség, illetve rajzolódtak ki a primitív etnikai választóvonalak, melyek a viszonyoknak megfelelőleg határozottak, élesek és merevek. Ez a korszak hagyományozta ránk népességi állományunk eredeti nyelviségi elhatárolóvonalait. A második fázis a magyar államiság fokozatosan kibontakozó expanziójának korszaka, mely a háború előtti két évtizedben érte el kulminációját és 1918

,-cal végződik. E korszakban az etnikai választóvonalak az expanziós folyamat velejárójaként elmosódnak, a nyelvi alapon való differenciálódás tudata gyengül, a magyarsághoz való tartozás mindinkább politikai és földrajzi fogalommá lesz. A 67-es kiegyezés utáni, a magyar államiságra kedvező konstelláció légkörében nem látszott szükségesnek a magyar anyanyelvű tömeget etnikai szempontból különszervezni és nevelni. A figyelem a látszólagosan jelentős nemzetiségi tárhódításra összpontosul, pedig a magyarság a beolvadó elemeket legnagyobb részükben csak politikailag emésztette meg, etnikainak mondható mértékben — -a nemzetiségi vidékeken fekvő város jellegű helyek