Magyarok Csehszlovákiában 1918-1938

V. A műveltség sorsa - Vass László: Az irodalom

Az irodalom Húsz évvel ezelőtt nem úgy bocsáttattunk el a nagy útra, megrakott tarisznyával, hogy sokáig fussa az erőnkből. A gátszakadás akkor mindenkit váratlanul ért: anya és elszakadó gyermeke közt még búcsúzásra se volt idő. Tapasztalatlanok voltunk. Odahaza is, szegény vidékiek, alig bírtunk megállani a saját lábunkon, hogyan tudtuk volna: miként kell helytállani egy homlokegyenest idegen államkeretben. A török hódoltság már nagyon régen volt, a három részre szakadás emlékei és tanulságai elfakultak, különben is annak a kornak a magyarsága egészen más gondok közt vergődött. Egyben azonban mégis tanulság, példát sugárzó lehetne a négyszáz évvel ezelőtt három részre szakadó magyarság küzdelmes élete: a török hódoltsági területen éppen úgy, mint a Habsburg-királyság területén és Erdélyben, az irodalom volt egyedüli hőmérője a magyarság életerejének. Az anyanyelv ősi ízei ekkor törnek fel a mélyből és válnak sajátos vérkeringésévé az irodalomnak. Az írók akkor az igehirdető prédikátorok tógájában jelennek meg a változó határok közé szórt nép között. A szenvedélyes hitvitákban, prédikációidban, erkölcsnevelő mesékben kimerült irodalom őrizte meg a Részek között a magyar szellem örökkévaló egységét és e fölbecsülhetetlen funkciókon kívül külön-külön, önmagában véve nem is hozott létre nagyobbszabású műveket. Az irodalom hatásos és szükséges eszközt jelentett a prédikátor számára, de az igével együtt öntudatlanul már nemes magvait hintette széjjel a nemzeti szellemnek is. Az irodalomtörténetnek ilyen vaskorába került a csehszlovákiai magyarság is húsz évvel ezelőtt, kisebbségi életformája kezdetén. A fejbekólintott ember eszmélni akkor kezd, midőn először artikulátüan hangokat ad, aztán dadog és első épkézláb mondatai keserves panaszokban törnek ki, hogy azután megint dacosan csakazértiskiáltással izmait mutogassa és megújult életerejével büszkélkedhessék a testvérek és az idegenek felé. Húszéves mérlegét tekintve irodalmunknak, ma is már nyugodtan megállapíthatjuk, hogy amit a csehszlovákiai magyar nyelvterületen íróink, művészeink, tudósaink kifejtettek, inkább egy lázasan születőben lévő, erjedő szellemi folyamat, mint művészi alkotások ékes sorozata. A vers, a novella, a regény a mi életünkben inkább eszközt jelentettek a nemzetébresztés, megtartás és nevelés nehéz szolgálatában, mint az alkotó szellem nemes kísérletezéseit. Kezdő éveink lírája a jeremiádok és a feddőköltészet hajdani szellemére emlékeztet, — szellemén kívüT gyakran a forma és a nyelv darabosságára is! Költőink panaszló dalokat zengtek siralmas helyzetünkről és átkokat szórtak azok felé, akik nékünk ezt a bajt okozták, ölvedy, Győry és Mécs költészete ebből az időből a próféták hangját idézi fel. Lejtőre kerültünk, sodródunk, két malomkő között őrlődve mégis vállalni esetleg a golgotás sorsot is egy tisztább jövendő érdekében: ezt a témakört fejezte ki a csehszlovákiai magyar irodalom kezdeti kora. A szellem ma-