Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-04-01 / 4. szám - Szinház - Egri Viktor: Komédia vidéken
SZÍNHÁZ EGRI VIKTOR: KOMÉDIA VIDÉKEN. A minap egy budapesti lap napihírrovatában szürkének tűnő jelentést olvastam. A színházrovatból a napihírek közé került jelentés azt mondta, hogy a Magyar Komédia Kamaraszínház kitűnő drámai együttese Nyíregyházán játszik, ahol Z i I a hy Lajos „Az utolsó szerep" című színművének előadásával nyitotta meg vendégjátékait. „Az est átütő sikere s az előadások művészi teljesítményei a nyíregyházi szereplést a társulat kulturális jelentőségű országos kőrútjának értékes mozzanatává avatták." Eddig semmi különös nem volna a hírben. Megszoktuk, hogy a vidéki színészet még a legsilányabb teljesítményért megkapja a maga babérleveleit. Úgy vagyunk vele, mint a műkedvelő munkáját égig magasztaló krititikával. A bíráló nem veszi komolyan, tehát nem fukarkodik elismeréssel. A jelentés folytatása mégis megállít. A színház programmján Arcübasev, Strind berg, Ibsen, Tolstoj, Shaw, Shakespeare, Sommerset Maugham, Felix Gan dera, John Bradley nevét olvasom Molnár Ferenc és Lakatos László mellett. Lehetséges volna ez? Shaw, Ibsen, Tolstoj, Strindberg és Shakespeare nevei egy vidéki színház plakátján? Két hétig vendégszerepel a társulat a ’vidéki városban és ennyi kultúrát mer adni, tizennégy nap alatt egy fél tucat halhatatlant! Elszomoródva gondolok a Sziovenszkón és Kárpátalján játszó két színtár sulat szinte lelketlenül sivár programme jára. Mennyivel volna különb Nyíregyháza, hogy Kassa, Érsekújvár vagy Ungvár közönsége a színháztól nem kaphatná meg ugyanazt? Miért nem olvastam soha, esztendők óta Shakespeare, Tolstoj vagy akár Sommerset Maugham neivét a színlapokon? Létkérdés talán, hogy csak a divatos sikerszerzők juthatnak szóhoz? Nézzünk egyszeralaposabban a mélyére ennek a százszor diszkreditált és létbevágóan komoly ügynek: a vidéki színháznak, pontosabban a kisebbségi magyar színháznak. Szögezzük le elsősorban, hogy a közönség joggal panaszolja fel a darabok nivótlanságát, a selejtes operettekre, csillogó tucatdarabokra épült egész programmot. A színházvezetés eddig mindig a közönség részvétlenségével érvelt. Shakespearenak, Shawnak ma — állítólag — például Kassán vagy Komáromban nem akadna közönsége! Csak az operett tölti meg a színházat, annak nem is a java, egy Lehár, Kálmán, Benatzky vagy akár Ábrahám operett, hanem a legsilányabbja, revűszerű olcsó komédia, holmi sl'ágermuzsikával, bosszantó bárgyúságok zenei felöntéssel. Ha nem ezt játsza a színház, üres marad a terem és felkopik a színész álla. Kinek van igaza? Színháznak? Sémmiesetre sem akkor, amikor operettel érvel. A vidéki színház, ha operettről van szó, nem tudja felvenni a versenyt a filmmel. Színészi teljesítményben, leleményben, kiállításban oly messze elmarad, hogy meg kell érteni a jobbizlésü közönséget, ha nem kiváncsi például egy vidéki Csavargólány-produkcióra. Hiszem még a fővárosi színházak sem bírják el a százezrekkel és milliókkal, pompás sztárokkal, kitűnő zenészekkel dolgozó film konkurenciáját, ha nem az igazi élő szó varázsával, igazi művészettel hozzák azt, ami a színház lényege: az igazi drámát! Az elmúlt évad nagy sikerei: Az Úr katonái. Szent Johanna, A néma levente vagy az idei sikerek: Kós Károly Budai Nagy Antalja, Zilahy Lajos, A Szűz és a gödölye című színműve kitünően igazolják, hogy a külsőségeknél, a kiállítás ragyogásánál, egyszóval mindannál, amit a film kápráztatóbban nyújthat, fontosabb az, hogy igazi színdarabot, írói alkotást, valódi drámát kapjon a néző. Ideje már, hogy a fővárosi színházak példájára a vidéki színház — így a kisebbségi magyar színház is — kiábránduljon abból a hitből, hogy csak operett kell a közönségnek, vagy egy selejtes könnyű játék, a Templom, egerének, vagy a Helyet az ifjúságnak vizenyős utószülöttjei. Túlságosan kényelmes álláspont a nézőre az igénytelenség bélyegét rásültni. Azzal boszszulja meg magát ez az érv, hogy az igényes néző oda sem néz a színház tájára. Nem igaz az, hogy az élettől
