Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-04-01 / 4. szám - Szinház - Szemző Pál: Shylock vagy Antonio?

elgyötört néző nem kiváncsi a lélek mélyéről fakadó erőkre, hogy csak fényt, illúziókat és álombaringató színes meséket akar, amikor helyét elfoglalja a nézőtéren. A néző, még az igénytelen is, való életet és érzéseket akar, embereket, akik nem zörgő papirosfigurák, vagy percekre életre keltett színpadi bábúk, hanem hús és vérteremtmények, akik nemcsak ott a színpad festett világában élnek, de tovább élnek majd benne, olykor élőbben és valóságosabban, mint sok eleven ismerős.

Ma, kisebségi helyzetünkben, a színház teljesen mellőzi a szórakoztatás mellett eminens hivatását: a magyar szó ápolását. Operettekkel és búsfeketediákkal nem lehet éltetőén a magyar szót ápolni, nem lehet küldedést végezni. A színház itt nálunk nem süllyedhet csak egy jól-rosszul menő üzleti vállalkozássá. Tudjuk jól, hogy nem lehet császárvágást csinálni. Nem lehet a vidéki színháztól megkövetelni, hogy ejtse el az eleddig sovájny kenyeret biztosító operettet és a mai színműprogrammját. (Nyíregyházán is játszik egy-két hónapig operettársulat és csak utána jön a Kamaraszínház igényes műsorával.) Mi nem vagyunk ilyen gazdagok, nem lehetünk ilyen igényesek, számolnunk kell az adottságokkal. Elsősorban számolnunk kell azzal, hogy csak két színtársulat szolgálja a magyar kisebbség színházi kultúrszükségletét. Tudjuk jól, hogy egy harmadik társulatnak, egy országos jellegű Kamaraszínháznak megszervezése, annak engedélyezése, anyagi létének biztosítása megvalósíthatatlannak tűnő ábránd. Éppen ezért a meglévő keretekben képzeljük el az itteni kamaraszínházat. Azt a csodát, hogy Komárom, Ipolyság vagy Beregszász diákjai egyszer figyeljenek fel a Rómeó és Júlia nemesveretü soraira, csodálják meg a Szentivánéji álom tündökletes meséjét, nézzék Madáchot vagy a külföld igazi nagyjait.

Hogy nincs megfelelő színészanyag? Ha nincs, nevelni kell hozzá a színészt. Elvégre embert mégis csak könnyebb alakítani, mint jelleg és arcéi nélküli papirosfigurákat. Gyermekkoromban Nagyszombatban hallottam Maeterlinket, Ibsent, Shakespearet. Dókai Aranyemberét és a délutáni előadásokon majd leszakadtak a páholysorok a belézsúfolt diákságtól, este pedig telt házat vonzottak az Obsitos, a Tatárjárás vagy a Balkáni hercegnő közé iktatott „Tündérlaki lányok".

Ha akadna ma vidéki színház, mely műsorára tűzné Shawt, Wil'det Gerhard Hauptmannt, Tolstojt, Ibsent, Shakespaeret, mellettük Molnárt, Zilahyt, Heltait, Móricz Zsigmondot — és olykor egy szlovenszkói szerzőt is — ez a színház, mint a magyar szó hivatott őre és ápolója felléphetne követelőén. Joga volna számonkérni a közönség közönyét, az üres széksorokat. Joga volna minden helyről, támogatást és pártfogást igényelni. Ha aztán ez a kamaraszínház nívójára feljavított színház nem találna visszhangot és tagjait anyagiak hijján szélnek kellene eresztenie, ez már nem volna a színház, hanem a magyar kisebbségi kultúra bukása.

SZEMZŐ PÁL DR.: SHYLOCK VAGY ANTONIO?

(A Magyar írás szívesen ad helyet Szemző Pál dr. replikájának, mert alkalmat ad egy aktuális probléma közérdekű nyilvános megvitatására. A kérdésre visszatérünk.)

Abból az alkalomból, hogy Budapesten az új Művész Színház bemutatja Shakespeare talán legismertebb művét, A velencei kalmárt — kétségkívül érdekes elemzés jelent meg ennek a klasszikus vígjátékinak állítólag aktuális társadalmi vonatkozásáról a Magyar írás decemberi számában. A cikkíró Muhorai Elemér nem irodalomkritikai szempontból foglalkozott az előadott remekmű művészeti és lélektani problémáival, hanem nyílván bizonyos külföldi felfogásokat átültetve, vallási és faji kérdést akart a zsidó uzsorás és a keresztény kereskedő összeütközéséből kiolvasni, megtetézve ezt még azzal az egyéni véleményével, hogy a dráma két főalakja között fennálló ellentétes világnézetek küzdelme általános és állandó, tehát ma is megvan. Gondolatfűzésében egészen addig a magyar irodalmi folyóiratok hasábjain eddig meg nem szokott hangú megállapításig jut el, hogy „a zsidóságból ősidőktől fogva hiányzott a többi fajtákkal való közösségi életet jelentő készség."

Ez a megállapítás és más hasonló tudományos máz alatt elrejtőző, — de nemcsak a mai, túlságosan érzékennyé vált szem számára látható és átlátszó