Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-09-01 / 7. szám - Mezei Gábor: Virrasztó Koppány
MEZEI GÁBOR: VIRRASZTÓ KOPPÁNY Van-e a mai magyar szellemiségnek érdekesebb alakja Szabó Dezsőnél? Van-e még egy olyan jelensége a magyarság irodalmának, művészetének, politikájának, amely annyi gyűlöletet, annyi rajongást- féktelenséget és elkárhozást összpontosított volna magára, mint a budai Filadelfia-kávéház har-* coskedvű remetéje?' Ady, előtte a magyar lírát forradalmosította, fellépésében tehát elődje volt, de Ady volt az első, aki a radikalizmus hangját szólaltatta meg az illedelmesek magyar irodalmi társaságában, amit aztán Szabó Dezső a szépprózában folytatott és így Ady utódjának is tekinthető. Az idő változik, a szempontok felcserélődnek, de ami nem változott, az ennek a két ikerjelenségnek örök aktualitása a magyar glóbuszon. Amit Ady Endre „álmatlan éjórák során" csak elgondolni mert, titokban és félve, hogy valaki rájön legbelsőbb gondolataira, azt Szabó Dezső robusztus gesztussal ordítja ki magából, nem törődve azzal- hogy tettével fanatikus ellenségeket szerez magának egész életére. Az ellenségek nem is maradtak el. Volt idő, amikor Szabó Dezső elől teljesen és tökéletesen elvágták a közönség felé vezető utat. írásait bojkottálták, nem volt kiadó, aki elvállalta volna regényeinek nyomtatását és terjesztését. Szabó ekkor a pódiumra menekült, szenvedélyes előadásait zsúfolt termekben, csillogó szemű fiatalok előtt tartotta. Később enyhült a helyzete, anyagilag is helyrebillent s ma, a régi vulkán még mindig félelmetesen, de bizonyos megállapodottsággal forrong. A költői formát az őserő roppant feszítőereje már szinte béklyónak érzi. Elcsukló ordításait pamfletekben, röpiratokban löki ki magából és Ludas Mátyás kiadásában Budapesten sűrű időközökben jelennek meg a közismert egypengős, elefántcsontszínű füzetek, amik címlapjáról öntudatosan néz az olvasóra a régi, a fiatal Szabó Dezső elmosódott képe. Március a tavasz hónapja, a magyar fiatalság ideje és Virrasztó Koppány — hadd tudja meg az egész világ, — szintén március havában született. Külseje füzet, tartalma égő láva s az egész mégis új alak. Ki ez a Virrasztó Koppány? Ki volna más- mint Szabó Dezső személyesen, a kiveszőben lévő irodalmi bölény utolsó pompás példánya, a vad tekintetű, bozontos dúvad, a prófétalelkű tragikomikus hős, akinek „két pogány közt egy hazáért omlik ki a vére"... Igen, határozottan felismerjük őt, a Virrasztó Koppány című legújabb röpiratát olvasva, felismerjük mondatainak áradó zúgásában, abban a biblikusán gyönyörűséges bőbeszédűségben, amely az Elsodort Falu és talán még inkább A Csodálatos Élet halhatatlan költőjének kizárólagos sajátja. Az ember esendő, mindnyájan hibákkal vagyunk terhesek s ez alól természetesen Szabó Dezső sem kivétel. A Virrasztó Koppány ezenfelül még nem is költői mű, csak egy költőnek vádirata, tehát — polgári mértékkel mérve, — erősen elfogult, indulatos, akaratos írás. Viszont azt is tudjuk számtalan tapasztalatból- hogy csodálatos módon, a kerge költők nem sokat törődnek a polgári világgal s ezért nem egyszer újjmutogató rosszalásban részesülnek. Szabó Dezső tehát megint egyszer kiállt a képzeletbeli dobogóra, teleszívta a mellét haraggal és szeretettel és patétikus dúvadhangján imigyen szólt: Embert keresek, ez életem minden keresésének egyetien keresése, ez minden alkotásom, haragom és szeretetem akarata, és most, miko- ezekkel a nehéz-nehéz, nekem legfájdalmasabb sorokkal utat vágok a közéleti mocsár büzhödt fertelmén át, világosságot, tiszta levegőt akarok hozni, hogy az emberi arcok merjék megmutatni magukat. Elérem-e célomat? És a Virrasztó Koppány belevág bonckésével a nai magyar élet eleven húsába. Botrányok keletkeznek a kés nyomán, féktelen dühök, fölhörögnek a fajok és a nemzetek, az osztályok és a vallások. Pogány-é ez a Virrasztó Koppány? Mit ordít fájdalmas ordításában? Mit lát virrasztó magányában? A felelet könnyű, cselekedetének egyetlen rugója van: A magyarság. Ez
