Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-09-01 / 7. szám - Mezei Gábor: Virrasztó Koppány

ért káromkodik- ezért küzd és harcol, hazudik és ágál, ordít és énekel ott fent a dobogón. Tragikomikus alak volna, ha nem látna tisztán. Százszázalékosan igaza van abban, amit mond, ha volna százszázalékos igazság a földön, de mivelhogy ez nincs, Szabó Dezső igazsága veszélyes igazság. Költőien túlzott, vehemensen impulzív igazság, afféle „szólj igazat, beverik a fejed" igazság, amely a gyermekek és a bolondok igazságából való.

Valóban vannak emberek, akik Szabó Dezsőt bolondnak tartják. Tettei sokszor ellenkeznek a józan ésszel (már amit a polgár annak nevez) gondolatvilága fennhéjázón zavaros. ,-Nem normális ember" — mondják kissé félszeg tartózkodással, akárcsak mondták Ady Endrére, Bartók Bélára... „Zavart kelt és megbontja a rendet." „Óvakodni kell tőle- úgy tudom, antiszemita hírében áll." „Elveszett ember, senkinek sem kell."

Ez a Szabó Dezső, a Virrasztó Koppány mezében kíméletlenül tépi föl a magyarság hegedő, vagy már behegedt sebeit. Szól a ,-jobboldalról" és a „baloldalról", a „turáni egyistenhívőkről", a liberális nemzeti politikáról", a „kereszténynemzeti valláserkölcsi világrend földi megvalósulásáról", a „keresztény magyar középosztály" életéről, a pánszlávizmus és a pangermanizmus két malomkövéről. A költő leikével érez és az emberi gyarlóságokon átlátó, élettudásos elmével rögzíti meg boncolásának eredményét. A magyar társadalom heterogén öszszetételét és nemzeti problematikáját tárgyalva így ír: A magyar középosztály nem a századok folyamán sajátos kiváltságok, jogok, kötelességek történelmi nevelésében megalakult, szervesen egybetartózó réteg, hanem: máról holnapra, az uralkodó osztályok megbízhatósági ítéletének véletlenéből álláshoz, kenyérhez jutott alkalmazottak zagyva, alaktalan tömege. Innen van, hogy ennek az osztálynak semmi konzervatív ereje és értéke nincs.

A világ négy égtája felé hadakozó Szabó Dezső epéje egész mérgét önti a magyarkodó hazafiak igen terjedelmes társaságára, akiknek „sohasem egy nagy történelmi gondolatra épített politikai terv hősi hitvallása, szervezkedése, szolidaritása, nyílt küzdelemre nevelő nagy morális értékű tevékenysége" volt a fontos, hanem „kis piszkos összebújásokban, kretén agyaktól kieszelt puccs-tervek" kellettek nekik, amelyek „már születésükkor halálra vannak ítélve", mert csupán „apró hazugságokban, bújásokban, letagadásokban, immorálításokban, immoralításokban megvalósuló, vakondtervű, meddő pukkasztásai az ellenségeiknek."

A jobboldal elintézése után Szabó Dezső ugyanolyan hévvel ront neki a baloldalnak (füzetében állandóan a „jobboldal" és a „baloldal" elnevezést használja), amelynek a következő elemeit ismeri fel: „1. A zsidóság, 2. A nemzsidó középosztályi elemek. 3. A szervezett munkásság. 4. A nyomor alaktalan tömegeinek egy része." Majd így folytatja: „A zsidó élethadsereg patkóalakban nyomúl előre. A legelőre tóit jobbszárnya a kapitalizmus, a legelőre tóit balszárnya a bolsevizmus. Közbül vannak a demokraták, liberálisok, nemzeti radikálisok, szocialisták és más effélék. Az egybeműködés kifogástalan, mint a legmagasabb színvonalú zenekarnál."

Szabó Dezső mindenütt ellenséget lát, mindenki gyanús előtte, aki nem a tősgyökérből, a paraszti sarjból emelkedett a magyar közélet porondjára és ha egy mondatban akarjuk a Vrrasztó Koppány tartalmát ismertetni, annyit hozhatunk fel, hogy a nagyjában elmagyarosodott, német-szláv-román, tehát lényegében a régi nemzetiségek alapelemeiből kialakult középosztály helyett, a magyar parasztságból, ha kell, akár mesterségesen is kitenyésztett új magyar középosztály megteremtését sürgeti. Ne szálljunk vitába a költővel és látomásaival még akkor sem, ha akaratos gondolkozásával a nemzetpolitika ingoványos talajára tévedt. Könnyű volna cáfolni, könnyű ellenérveket felhozni és még könnyebb érveléseit fenntartás nélkül elfogadni. Szabó Dezsőre a címkézők már megtalálták a megfelelő rubrikát: „lateiner szocializmus", így nevezik azt a sajátos eszmevilágot, amelyben Szabó Dezső él, tanári szocializmusnak, katedra bölcsességnek bélyegzik a háborgó lélek önvallomásait. Némi jóakarattal barokk magyar szocializmust láthatunk tekervényes, robbanó sorai mögött. A szépművészetre emlékeztető dekoratív reformtörekvést, egy jobb és szebb magyarabb világ áhítozását, amelyet Szabó Dezső, — nem lévén politikus, — csak műveiben tud művészi módon éreztetni és megformálni.