Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-10-01 / 8. szám - Berkó Sándor: Fohász
Jóm nyújt annak, aki elmerül benne s felihívta a figyelmét a költészetre. Rosta Jánost versírásra fogja s a szellem szabadsága visszaadta a nagy beteg életkedvét. A brünni szörnyű esztendőket a szellem társasága enyhítette. Ott érett meg tulajdonképpen mindazokra a feladatokra, melyek későbbi életét munkával, reménykedéssel, csalódással betöltötték. Ebben a kis termetben óriási energia lakozott s ez a temérdek energia indította el a magyar irodalmat arra az útra, amely a magyar romantitizmus hőskorát íróival s irodalmi irányával egyetemben megteremtette. Kazinczy esztétikai szellem volt s ez biztosít számára maradandó helyet a magyar irodalom történetében. Másokért élt s ezzel a humanista világszemléletével példát mutatott saját kora s egy későbbi kor irodalmi irányának. Egyetlen hibája volt, ha ezt egy vezetőnek született szellemnél fel lehet róni, az, hogy egyeduralomra vágyott. Mindezt bizonyosan le tudta volna győzni magában, hiszen a látás s az energia meg volt hozzá. Egyeduralomra tört, hogy másokon segítsen s irányítása alatt más arcú legyen a világ. A cella, amelyben a nagy magyar író szenvedett, évszázadokon keresztül fogja hirdetni, hogy a szabadságért vivott világharcában ott hadakozott a nagy magyar iró is, börtönbe is zárták érte. Azt már csak mi tudjuk, hogy ez a fogság sem törte meg, mert minden pillanatban a betűnek áldozott, csak a cél állott előtte mindenkor is töretlen lelke ma is itt él és buzdít. Ez már a mi örökünk, amit boldogan veszünk tudomásul, a faj ereje és töretlensége ez. A brünni magyar főiskolások márvány emléktáblája pedig azt hirdeti nap-nap mellett az idegeneknek, hogy nem felejtjük el nagyijainkat, büszkék vagyunk rájuk s az emlékezés mécsesét örök időkre meggyújtottuk nagyszerű alakjaik előtt. BERKÓ SÁNDOR: FOHÁSZ Jövő, te színes sejtelem, e fojtogató, átkos élet árnyait űzze messze fényed — sustorogj szét a 'szívemben. Emberi sorsok s életem ölelkeznek a szívem mélyén; ó, adj erőt s e rút kor éjén lobogj büszkén és fényesen. Tedd forróvá halk énekem, szorítsd ökölbe két kezem, míg dalt szórok e puszta tájra — és, mint megváltó, drága hit, szegényemberek arcait a te szent fényed glóriázza.
