Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-09-01 / 7. szám - Kritika - Marék Antal: Márai Sándor: Féltékenyek
líráról, amelynek legkiválóbb képviselői (Wimberger Anna, Szenes Erzsi) hamisítatlan értékkel gazdagították irodalmunkat. Az ismertetés jelentőségét tehát elsilányítja az egyoldalú, klikkszerű skatulyázás és a célzat, amiért íródott. A versek összeállítását a könyv kiadója, Wallentinyi Samu végezte. Jellemzésül felsorolunk néhány nevet, akiknek helye okvetlenül ott volna egy magát szlovenszkóinak nevező verses antológiában: Kossányi József, Berkó Sándor, Sziklay Ferenc, Simon Menyhért, Rév József, Sárosi Árpád, Csontos Vilmos. Kételkednünk kell Wallentinyi komolyságában, amikor Jankovics Marcellt, Kersék Jánost, Telek A. Sándort egy-egy verssel szerepelteti, míg Győri Dezsőt huszonhét, Földes Sándort tizenhárom, Sáfáry Lászlót tizenegy, Sass Jánost pedig négy vers reprezentálja. Hogy csak a legkirívóbb esetet említsük, ilyen mostoha elbánásban részesül Wimberger Anna is, akinek képességeivel úgylátszik, egyáltalában nincs tisztában a szerkesztő. A versek kiválogatását sem nevezhetjük szerencsésnek. Itt is az a szempont érvényesül, amely egy társadalmi irány dokumentálását fontosabbnak tartja, mint azt, hogy az egyes szerzők termésének javából merítsen és az egyéniségükre leginkább jellemző verseket közölje. A könyv annyiban tipikus szlovenszkói termék, hogy nem tud egy bizonyos, erősen korlátozott látókörön felül emelkedni és a felét adja annak, mint amit adnia kellene. TAMÁS LAJOS. MÁRAI SÁNDOR: FÉLTÉKENYEK. Révai kiadás. Minő homályba vész Márai új regényének végső értelme. A tisztán látó európai szellem keservesen küzd hét és félszáz oldalon, hogy megértesse az öreg Garren művét. Küzd s mégis duzzadó energiáját s írásművészetének minden fortélyát csak arra kénytelen felhasználni, hogy a mellékalakok mesteri ábrázolást kapjanak. Márai regényének utolsó lendületében kényszeredetten beismeri, hogy „a lélek nem tudta követni az életek sorsát." Garren élete nem volt annyira titokzatos- hogy visszatükrözése nehezebb feladat elé állított volna írót. Garren élt, mint annyi más polgár, több ízben házasodott, házasságaiból gyerekei születtek, volt üzlethelyisége, szeretője és tekintélye. S mégis Garren Gábor vágyaival túlnőtt az ismert kereteken, a város volt egy kicsit megszemélyesítője annak a közösségnek, amely a városok sajátos levegőjében évszázadokon keresztül élt, öreg házakban, gömbakácok alatt, látszólag terméketlen munkában töltve a napokat. A gyerekei nagyrészt már nem voltak Garrenek, szétszóródtak a világba, nyugtalanok voltak és bűnösök. Garren Gábor, az apa- utolsó mohikánja volt az erős polgárnak, a városalapító s városfenntartó polgárnak, szívósan és dacosan ragaszkodott tévedéseihez és igazságaihoz. Két egymásraszorított aiak nézett viszsza a betegágyról, kérdően és közömbösen, a városba új emberek érkeztek, a fiai idegen tájakról jöttek, hogy megadják számára a végtisztességet. Mindegy volt. Egyikük sem érezte már a varázst, amely Garren Gábort megejtette s nyugtalanságával e város egyik házába végérvényesen odarögzítette. Sem azok, akik idegenből jöttek s meghódították a várost, sem azok, akik a Garrenek véréből valók s nem értik a város üzenetét. Anna, Garren Gábor leánya maradt hű a városhoz, de ez már nem változtatott semmit sem a dolgokon. A fiatal Garrenek tele voltak gátlásokkal, képtelenek voltak arra- hogy az apa életművét folytassák, vendégek voltak az öreg házban, egyikük meg pláné szállodában lakott, sorsuk a nagy Ismeretlen felé torkolott. Valami befejeződött a Féltékenyekben s nem tudjuk világosan, hogy micsoda? Csak sejtésünk van róla, bár sajnálkozásunkat erősen befolyásolja az, hogy Garren Gábor tehetős éveiből csak bizonytalan vonalvezetésű részleteket kapunk. Az író érdekesebbnek tartotta Péter életét, amivel a regény elindul s csak későbben, a regény folyamán döbbent rá arra a hatalmas anyagra, amely a haldokló Garren Gábor hagyatékában rejtve volt. így történt azután, hogy a mellékalakok, Garren Gábor fiai, feleségei és szeretői valószerűbb s úgyszólván külön életet élnek a regény menetében. De milyen külön életet! Sorsus s érdekes alakjuk, mint az évezredeket megélt őskori sziklába vájt leletek maradnak az olvasó lelkében, nem lehet őket elfelejteni. Igaz- befogadni sem lehetett egyszerre őket.
