Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-09-01 / 7. szám - Kritika - Marék Antal: Eszterhás István: Háborúban nőttünk fel
Nagy pihenőkkel ért az ember a mű végére, fárasztó s kemény út után, kiábrándultán, de meggazdagodva. A Garrenek bevonultak az emlékezés tárházába, soha nem lehet őket kitessékelni onnan. Márai különös tehetségét dicséri ez, az emlékezésben oly erős szálakkal megkapaszkodó élményeket soha el nem mulóan kell befogadni, megőrizni még akkor is, ha életünkben ez az élmény tehertételt jelent. A szó és szándék semmi, a tett és az alkotás minden, — vallja Márai egyik újságcikkében. S keressük az alkotást Garren Gábor életében és sajnálatunkra kézzelfoghatóan seholsem találjuk azt. Mert az Aiolos kétes üzletmenetével csak a valóságot leplezte. A valóság pedig az, hogy Garren Gábor alkotása nem mérhető földi méretekben, mert Garren polgár volt és művész. S ezen az utolsó foglalkozáson nagyobb hangsúly volt, mint az előbbin. A mű tehát művészi szempontból birt kötelező erővel Garren számára, ez a kötelező erő tehát átvitt értelmű, nem sürgős, mint általában a művészi feladatok sohasem sürgősek számára. Garren polgári hivatása sekélyes volt, művészi hivatottsága pedig az élete végéig ködbevesző. A tragédia, amely Garrennek egyedülállóan egyéni tragédiája, az, hogy gyermekei közül senkisem folytatta a megkezdett művet a városban. Péter és Tamás elvetődtek az öreg házból s apa halálát csak úgy szemlélték visszaérkezve a városba, mint valamilyen kötelező kellemetlenséget, amin egyszer át kell esni mindannyiunknak. Edgár nem tartozott szorosan a családhoz, vendég volt csupán, Albert tisztátalan- volt feleségével együtt. Egyedül Anna tartott ki a várossal, csak ő érzett vele valamelyes felelőséget, ő tartotta azokat a kapcsolatokat, melyek Garren Gábort holtáig a város polgárságához fűzték. Anna ott állott a koporsó mellett kiegyenesedve, egy kissé gőgösen, az egyedüli Garren, akinek felelnie kell a lezárt életért. De a lélek legmélyén mégis ő roskadt össze a legjobban, mikor a halál bekövetkezett. Anna nő volt és kielégítetlen volt. Sorsa sajnálatraméltóan beletorkollik abba a bizonytalanságba, amely valamennyi Garren életét medrébe fogadta. Különös bűvöletben lehet csak erről a könyvről beszélni. Nem lehet igazából megmérni, mert anyaga szinte légies. Nem lehet emberi szokványokkal megnyugtatni magunkat, mert ami történik, az egy kicsit túl van az emberi értelmen. E regényt nem lehet elhelyezni a műfaj ebbe vagy abba a kategóriájába, mert kereteit egy, a regény végéig is nyugtalanító hangulat tölti ki. E hangulatot hiábavalóan támasztják alá valóságos jelenések, ismerős mozdulatok, a hangulat megfoghatatlan s bonyolult. Úgy bukkan elő későbben az értelem kincsesházában, mint egy emlék s akkor részesei leszünk a Garrenek különös sorsának. Megadatik ekkor a látás, melyet az író öntudatlanul elrejtett két vaskos kötetben. Az új mű folytatása a Zendülőknek s befejezője az Egy polgár vallomássának. Megvalljuk, nyugtalanít bennünket e kötet, a sorrendben, amelyben Márai eljutott a Vallomásokig, változás történt. Kitérés az irányból, elkanyarodás a lírai valóságtól, vargabetű, amelyről még nem tudjuk hová vezet. A Féltékenyek című Márai regény ne tévesszen meg senkit. Nem a szerelmi féltékenyekről van itt szó, szerelem úgyszólván nincs is a regényben, a viszony, amely Garren Péter és az operaénekesnő között fennáll, nem szerelem a szó destillált értelmében. Ez kissé hűvös kézzel simítja át a gondterhes homlokot, rideggé teszi a művet s újabb bizonytalanságot ébreszt a lélekben. Igazi Márai bizonytalanság ez, amit nem enyhítenek a mesteri módon lerögzített valóságrészek sem. Garren Gáborban s műben meghal valaki és elpusztul valami. E halál feletti bánatunkat nem enyhíti semmi többé s a gyász feketeségbe úgy vonja be lelkünket, mint az éjszakai árnyék a fehérre meszelt falakat. A lélek segítségért kiált, de hangjára nem jön válasz, az erdő, hol a lélek eltévedt, hideg holdfény ezüstjében ázik. Az idő itt végtelen s a hajnal érthetetlenül késik. MARÉK ANTAL ESZTERHÁS ISTVÁN: HÁBORÚBAN NŐTTÜNK FEL. Singer és Wolfner kiadása. A bíztató cím után olyan regényt vártunk- ami egy egészen közeli generációnak sorsát tárja elénk. A cím után önvallomást vártunk, az író vallomását, aki — legalább is a címben — szolida
