Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1937-02-01 / 2. szám - Berkó Sándor: Játék. Tó

gint érzi az író szerte Európában, hogy elődei voltak, hogy mondanivalójával nem áll egyedül és árva magányban megmosolyogva a kalmárok között, termékeny hagyományok nélkül a percértékek korában. A rossz hasonlat, a gyönge mondat elvesztette Immár minden forradalmi hitelét, papírkosárba került. A Pu sk in-ünnep ségek nemcsak az oroszok, minden oroszok szellemi közösségének bizonyítékai, az orosz nyelv nagy alkotásának bizonyítékai, hanem az egész világra vonatkoznak. Egy alapos szellemi rehabilitációról beszélnek s kihangsúlyozzák azt a tételt, hogy előremenni néihia annyit tesz, miint visszafordulni a múltba.

BERKÓ SÁNDOR:

JÁTÉK

(K omlós Aladárnak)

A szobaablak keskeny négyszögén át ködbe omlik a lila láthatár.

Pihen a csend, ülök az asztal mellett, fázósan, mint iái gubbasztó madár.

Á háztetőkön a nap fénye csillan: barna szemekben lobbanó remény, fiatal álmok s vágyak tarka fátylát decemberi szél lengeti elém.

Ó, repülni! Ó, repülni iái roppant magasságok és mélységek felett — s érezni, amint bátor szárnycsapasok meg-meglegyintik lágyan az eget...

— Már átlépve a kerítést, az alkony, lassan, lassan szövődik felettem — s mint kisgyerek, ki játékát megunva elalszik, fejem karomra ejtem.

TÓ

A tó felett már szétterült az alkony. Fekete fátylat szőnek a faágak, karcsú (végén az egyik faágnak mosolygó arccal hintázik a Hold.

A tó nyugodt és csöndes, mint a lélek, mely már megbékélt élettel, halállal — halk szélfuvalmak játszanak a fákkal s lombjukat a tó vizébe mártják.

Az én lelkemben is nagy nyugalom van, kéklő vize csak néha-néha csobban, de elsímúl a csöndes éjszakával _

Az édes béke halk zenéje hallik, kedvesem arca lelkem fölé hajlik és farkasszemet játszik önmagával.