Magyar Írás, 1937 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1937-02-01 / 2. szám - Flórián Tibor: Őrizd és áldd - Nagy Méda: Talán mégis elérlek…
FLÓRIÁN TIBOR: ŐRIZD ÉS ÁLDD A két kis ablakot, melyen a világba tekint, az ajtón ki- és bejáró lépteit, kis teste bársonyát, karjait, melyekkel átölel, hó-szárnyú vállait, mosolyát, mely dallá változik, a szobát, hol tölti napjait, a felém szálló sóhaját, a könyveket, melyekben engem keres, a nagy Bibliát s az órát, ki ketyegve kiséri életét, őrizd és áldd meg Isteneml NAGY MÉDA: TALÁN MÉGIS ELÉRLEK . .. Mintahogyan ai lepkét űző gyerek kalapját dobja újra, meg újra és lassan óvatosan, remegő újjakkal alákutat, de csalódva csak a levegőt éri, úgy kergettelek: Szépség szomjasan de te mindég kiszöktél tárt tenyeremről, mielőtt a szívemre csuktalak volna. Az idő múlik, moháival fedve az erdő, csak az északi arcát mutatja dacosan s a tűlevelű fák hegyes karma arcomra vérző vonalat vág. Nem így akartam. Fiatalságom hajlékony nyírderekán nyúltam utánad, mikor még fehér csipkét simított rajtam a szél s fiatal rigók vetettek rám szemet dalosán és szerelmesen, — akkor akartalak megfogni, elérni s kalapomra tűzni, mint a mezőről hazatérő, suhancos, vígkacajú gyereksereg. Hiába, — lepereg a lomb, nő a fű, a magot kergeti a szél tovább, évről-évre, tavaszról-tavaszra, míg egyszer a síromon talán majd virágbaborulsz, fekete héjad pattanva dobod, hogy csak az ég lássa és a testemet rejtő föld', meztelen arcodat: Szépség! Akkor, ott, talán mégis elérlek...
